A koszos zoknitól a szakállig

Az oxfordi Supergrass 1994 nyarán tűnt fel a brit popszíntéren, de igazából egy évvel később ismerte meg a zenekar nevét a közvélemény. 1995 májusában jelent meg ugyanis az Alright című kislemezük, amelyhez fogható slágerrel azóta sem tudott jelentkezni a csapat. Ez egy csapásra híressé tette a bandát, míg a minden ízében tökéletes popdal Alright azóta elfoglalta méltó helyét a britek klasszikus slágerei között. Aki pedig legalább egyszer látta a hozzá készült videót is, a három furcsa fejszerkezetű fiatallal, meg persze a gitáros-énekes Gaz Coombes koszos zoknijával, az is valószínűleg egy életre megjegyezte magának a Supergrass nevet. A triónak Gaz mellett Mick Quinn basszusgitáros és Danny Goffey dobos volt még tagja, de már akkor is besegített billentyűkön Gaz bátyja, Rob, aki később szép lassan elmaradhatatlan tagja lett a zenekarnak, így ma már nem is beszélhetünk trióról. A feltűnésük idején szemtelenül fiatal tagok (Gaz még mindig nincs harmincéves!) éppen a korukból fakadó fiatalos lendülettel és energiával szereztek hatalmas rajongótábort, és mindezt ellenállhatatlan melódiákkal fűszerezték meg. Nem is véletlen, hogy az I Should Coco című bemutatkozó lemez hatalmas siker lett az Egyesült Királyságban.

Zabolátlan ifjonti hév

Ennek ellenére a Supergrass sem akkor, sem pedig később nem került a műfaj legnagyobb sztárjai közé, viszont ezt a második vonalbeli státust azóta is tartják. Pedig ha rosszindulatúak lennénk, akkor úgy is fogalmazhatnánk, hogy az első lemez óta szép lassan kénytelenek voltunk végignézni, ahogy a zenekar elveszíti legfőbb erényét, a zabolátlan ifjonti hévét. Ez azonban csak féligazság, hiszen a perfekt dallamok iránti érzékét szerencsére sosem hagyta el a csapat, és ennek köszönhetően bátran nevezhető a Supergrass az elmúlt tíz év egyik legjobb angol popzenekarának. A második lemez, az In It For The Money remekül ötvözte az I Should Coco lendületét a kissé kiforrottabb dallamvilággal, sokak szerint ez az album a zenekar pályafutásának csúcspontja. Ezt követően azonban kissé megtorpant a csapat fejlődése, és az 1999-es cím nélküli harmadik lemez meghozta az első elégedetlenkedő kritikákat is. Slágerek ezen az albumon is akadtak ugyan, mégis megcsappant valamelyest a Supergrass népszerűsége. Most azonban jól jött az a tény, hogy a zenekar sosem számított igazán divatosnak, épp ezért az sem lett feltűnő, hogy a korábban top 3-ba kerülő sorlemezek ezután már csak a top 10-ig jutottak.

Szakállas felnőttkor

A zene is szép lassan megváltozott: az eleinte felismerhető hatásokat fokozatosan felváltották a hatvanas-hetvenes évek klasszikusai, és a dallamvilág megkomolyodott, sőt, a tempó is lelassult. Miközben trendek jöttek és mentek, a Supergrass az új évezredben is tartotta a lépést egy újabb albummal (Life On Other Planets), majd végül a zenekar első tíz évét egy sikeres válogatáslemezzel és mellé egy turnéval koronázta meg. Ez ismét megmutatta, milyen remek banda is volt, számos kitűnő kislemezslágerrel – sokan kislemez-zenekarnak is titulálták. Egyszersmind leszámolást is jelentett ezzel a korszakkal, hiszen az új lemez tanúsága szerint már nem a slágerlistákat célozták meg. A Supergrass ötödik stúdiólemezét, a Road To Rouen-t Franciaországban rögzítette, és az albumon már semmi jele nincs a korai, zabolátlan pop-punk hangzásnak. A lemezre egyrészt rányomta bélyegét a Coombes fivérek édesanyjának halála, illetve az is, hogy Danny Goffey nevét frivol történetek kapcsán emlegette a bulvársajtó: a dobos feleségével állítólag partnercserés szexet folytatott a Jude Law-Sadie Frost házaspárral.

A Road To Rouen a zenekar első igazán érett lemeze, slágergyanús dalok nélkül, viszont végig egyenletes színvonalú, igényes számokat tartalmaz. Ezek már nem sokban emlékeztetnek az elsőre fülbemászó, korai Supergrass-számokra, hanem fokozatosan lopják magukat a hallgató szívébe. Az egy szem kivételtől, a vicces és rövid Coffee In The Pot-tól eltekintve lassú, dúsan hangszerelt dalokból álló lemez kiválóan illusztrálja a zenekarban meglevő elsőrangú dalszerzői vénát, és a brit popsajtó által istenített jelenlegi sztáregyüttesek közül soknak jelentene megoldhatatlan feladatot egy ilyen színvonalú lemez megalkotása.

A kislemezdalnak választott, de a slágerlistákon nem sok vizet zavaró, a kései Beatlest idéző St. Petersburg mellett az album csúcspontja talán az ellenállhatatlanul hömpölygő Sad Girl, de említést érdemel még a lírai albumzáró Fin vagy a monumentális Roxy is. A lemez egyrészt kellemes hallgatnivaló ebben a korai őszben, ám ugyanakkor jóval több szimpla háttérzenénél: egy ambiciózus, időtlen hangzású rocklemez, amiből nincs sok manapság, érdemes hát megbecsülni. (o)