A forradalom diákszemmel

1989. november 17-én diáktüntetések kezdődtek Prágában. A tüntetőkkel szembeni brutális rendőrségi fellépés országos méretű tiltakozást váltott ki, s ezzel megkezdődött a kommunista rendszert megdöntő „bársonyos forradalom”.

Zuzana Kizáková, 19 éves egyetemista Galántáról így emlékezik vissza azokra a napokra: „Négyéves gyerek voltam akkor, az egyetlen, amire emlékszem, az a félelem, ami otthon a családban volt. Az apám afféle forradalmár volt, festékszóróval járta az utcákat, és forradalmi jelszavakat írt fel mindenhova. Féltünk, nehogy elkapják őt. Igaz, erre inkább csak az édesanyám elbeszéléséből emlékszem. Úgy gondolom, aki akkoriban a jövőre gondolt, mind a forradalom mellé állt. Arra már konkrétan emlékszem, hogy az óvodában még nevelő elvtársnőnek kellett szólítani az óvónőt, az iskolában pedig már tanítónőnek. Emlékszem, hogy amikor első osztályba mentem, anyu otthon igyekezett leszoktatni az elvtársnőről, és rászoktatni a tanítónő megszólításra. Akkor nem értettem, miért van ez így. Az idősebbektől néha hallom, hogy azelőtt nagyobb volt a biztonság, az embereknek volt munkájuk, a tej meg két koronába került. Erre azt mondom: lehet, két koronába került a tej, de az ember nem mondhatta ki hangosan a véleményét, nem tehette, amit szeretett volna, nem járhatott templomba, nem lehetett nyíltan keresztény vagy zsidó. Biztosan fontos volt, hogy akkor mindenkinek volt munkája meg keresete, de az a szép a demokráciában, hogy az ember saját maga döntheti el, mit akar tenni, hogyan akar élni. Újságíró szakos egyetemista vagyok, és az osztálytársaimról, barátaimról nem mondható, hogy nem ismernék a nyolcvankilences eseményeket, és nem tudnák, mi volt a kommunizmus, de ők is hozzám hasonlóan gondolkodnak. Persze, ismerem azokat az érveket is, hogy azelőtt nem volt ennyi kábítószer, nem volt ilyen arányú bűnözés, de én azt gondolom, a kommunizmus idején ugyanannyi kábítószer és bűnözés volt, csak nem beszéltek róla. Nem jelentek meg újságcikkek arról, hogy elkaptak egy fickót, akinek ennyi meg annyi gramm heroin volt a zsebében, vagy hogy megerőszakoltak egy nénikét. Abban az időben egyszerűen nem írtak ilyen dolgokról. Úgy vélem, az emberek nem változtak meg, csak a rendszer változott. Azáltal, hogy megnyíltak a határok, több a lehetőség, a kábítószer is könnyebben jut az országba, de ilyesmi azelőtt is volt. Nem az a lényeg, demokráciában vagy kommunizmusban élünk-e, hanem hogy milyenek az emberek. Éppen ezért választottam az újságírást, hogy és is hatással lehessek az emberekre, objektíven tájékoztathassam őket a történésekről. A múlt rendszerben biztosan nem lettem volna újságíró, mert ott csak a párt véleményét lehetett tolmácsolni, arra pedig nem lennék hajlandó. A változásnak előbb-utóbb el kellett jönnie, ezért egyértelműen pozitívan értékelem a nyolcvankilences fordulatot.” (gl)