A városi hajléktalanközpont legparányibb helyiségét nevezte ki főhadiszállásának Jurík Mónika intézményvezető. Valahányszor ellátogattam hozzá, mindig úgy éreztem, végre szemtől szemben találom magam az isteni gondviseléssel. Pont ilyennek képzelem a gondviselőt: derűsnek, energikusnak, mindemellett érzékenynek, anyai gondoskodással megáldottnak és szakmailag elhivatottnak.
Időnként emberi alakot ölt a gondviselés
„Sokáig kerestem magam”
Jurík Mónikát idén ősszel nevezték ki a városi Szociális Szolgáltatások Intézete által működtetett központ élére. A hajléktalanszálló, éjjeli melegedőhely és nappali krízisközpont vezetésével megbízott Mónika már két éve foglalkozik a hajlék nélkül élők ügyes-bajos dolgaival a vágsellyei központban. Peter Gomboš, a központ korábbi vezetője volt az, aki annak idején felajánlotta neki a megüresedett helyet. „Most végre a helyemen vagyok, mindig is ilyen közegben szerettem volna dolgozni, de nagyon sokáig kerestem az utamat. Édesanyám a járási hivatalban dolgozott, és talán 5-7 éves lehettem, amikor elkísértem a nyugdíjasoknak szervezett kirándulásokra. Már akkoriban is gondoskodtam az idős utazókról, bármire szükségük volt, azonnal ott teremtem. Egyre erősebben éreztem, hogy valamilyen segítő szakmában tudnék kiteljesedni. Sajnos pályaválasztáskor a szüleim úgy gondolták, a vágsellyei vegyészeti szakközépiskolában van a helyem. Az érettségit követően mégis ápolónő lettem egy idősek otthonában” – meséli Jurík Mónika. A fiatalasszonynak végül a két fia mellett is sikerült elvégeznie a főiskolát, diplomás szociális dolgozóként egy ideig a kurátori munka foglalta le, gyerekeknek, édesanyáknak segített. „Még mindig nem éreztem azt, hogy a helyemen vagyok. A gyermekvédelmi osztályon dolgoztam egy projektnek köszönhetően, ami meghatározott időre szólt. Ekkor kaptam állásajánlatot a hajléktalan központban. Olyan érzés kerített a hatalmába, mint aki végre megérkezett és a helyén van” – nyugtázza Jurík Mónika.
A fiúkat is elhozta a központba
Egyik fia tizenöt, a másik húsz éves, a család a galántai járásbeli Felsőszeliben él. Amikor Mónika a kinevezését követően a támogatók jóvoltából belevetette magát a krízisközpont felújításába, a termek kifestésébe, a gyerekeit is bevonta a közös munkába. „Mi tagadás féltettek a fiaim, sőt anyuék is, de egyetlen családtagom sem tudott volna lebeszélni arról, hogy elvállaljam ezt a munkát. Elhoztam magammal a fiaimat, hogy segítsenek a festésben. Bemutattam nekik a központ lakóit, láthatták a fotókat az eddigi környezetszépítő munkáinkról, és megnyugodtak. Egy alkalommal még édesanyám is ellátogatott közénk” – nyugtázza Mónika. A központ vezetője már a látogatásunk idején rendszerezte az ünnepi teendőket, osztotta szét a feladatokat. Nevetve megjegyezte, hogy a családdal töltött szabadnapokon is a védenceinél jár gondolatban. Biztosan ellátogat hozzájuk, hogy megtudja, sikerült-e jól gazdálkodniuk az előre gondosan felhalmozott élelmiszerrel, amit az egyik üzletlánc ajánlott fel a hajlék nélkül élőknek. „Folyamatosan törődöm velük, aggaszt a sorsuk, az életük. Nehéz jónak, igazságosnak és emellett szigorúnak is lenni. Nem könnyű úgy szeretni őket, hogy ha kell, el tudjam engedni a kezüket! Tudom, milyen válságos időszak számukra a karácsony és az óévbúcsúztatás, amikor mások a szeretteikkel lehetnek az otthonaikban” – teszi hozzá Jurík Mónika.
Nem sajnálni, nem kényeztetni!
Délután öttől, este kilencig várják az éjszakai melegedőbe érkezőket. Az emeleti hajléktalanszállón délután négytől, reggel nyolcig tartózkodhatnak a rászorulók, és a nap folyamán mindkét létesítményből látogathatják a nappali központot. Ünnepek idején kicsit lazul a rendszer, a lakóknak nem kell napközben kóborolniuk az utcán. Szociális tanácsadással, alkalmi munka keresésével is segítik huszonnyolc ügyfelüket. Egyre több vállalkozó és lakos támogatja a krízisközpont működését. Van úgy, hogy ismeretlenül, egy kilincsre akasztott reklámtáskában küldenek friss kenyeret, süteményt a lakóknak. A karácsonyi vacsorát egy vendéglős ajánlotta fel, és főzte meg a hajléktalanoknak, hogy szebbé varázsolja az ünnepeket. „Központunk egyik fontos feladata a munkára való szoktatás, a hajléktalanszállón lakók bármilyen feladatot elvégeznek. Voltunk állatokat gondozni a vágkirályfai farmon, kerítést festettünk a városban, játszótereket, sportpályákat takarítottunk. Idénymunkára is vittek tőlünk férfiakat, nemrég Taksonyban segédkeztek páran. Talán ennek köszönhető, hogy bizalommal fordulnak hozzánk az emberek és segítik a munkánkat. Látják, hogy a társadalom peremén élők nem félnek a munkától, nem kényelmesednek bele az adott élethelyzetbe” – hangsúlyozza a központ vezetője.
Példaértékű elindulások
Eredetileg azt terveztük Mónikával, hogy bemutatnánk néhány sikeres élettörténetet, melyeken átsejlik egy reménytelibb, tartalmasabb jövőkép. Olyan, egykor hajlék nélkül élőket szólaltattunk volna meg, akiknek mára bérelt lakásuk, otthonnak nevezhető szállásuk lett. Végül úgy döntöttünk, név és fotó nélkül adjuk közre a sikertörténeteket, mert a már alkalmazásban lévő, rendezett életet élők nem szeretnék, ha az új környezetben megbélyegeznék őket. A kiszolgáltatottság, a reménytelenség évei elmúltak. A padokon, kartonlapokon töltött éjszakák keserűségét is feldolgozták már, mint ahogy azt is, ahogy egyetlen reklámszatyorba tuszkolható vagyonkájukkal becsengettek a szállásra. „Egy huszonhárom éves, beteg fiatalembernek sikerült kiharcolunk hosszas utánajárással a rokkantsági járulékot, ebből fizetni tudja az albérletét, és nagy örömmel hallottam, hogy állandó munkája van. A hatvanas éveiben járó Ivánunk egy közeli farmon állatokat gondoz, és szállást is kapott a munkaadótól. Volt itt a hajléktalanszállón egy pár, nekik állást és szállást is adtak egy lovardában. A közelmúltban egy idős, beteg bácsin sikerült segítenünk. Egy évig kértünk, könyörögtünk, de hajléktalanszállásról nem szívesen vesznek fel lakót az idősek otthonába. Végül ez is sikerült! Legutóbb egy szenvedélybeteg alkoholista fiatalembernek segítettünk, múlt héten bevonult az egy éves elvonókúrára. Hosszas, bonyolult ügyintézés előzte meg ezt a folyamatot is” – mondta Jurík Mónika.
Benjámint még mindig emlegetik
A vágsellyei krízisközpont egyik izgalmas történeteként emlegetik a szociális dolgozók az erdélyi származású, huszonnégy éves Benjámin esetét, akit idén ősszel fogadtak be, majd felkutatták Németországban élő édesanyját. A Temesváron született fiatalemberre a helyi vasútállomáson találtak rá. Piszkosan, végsőkig kimerülten aludt egy padon, és egyetlen kérdésre sem tudott válaszolni. A csak románul, németül és angolul kommunikáló fiút a hajléktalanszálló dolgozói fogadták be, megmosdatták, megetették, fekélyes lábait nagy fájdalmak és sírások közepette kötözték át. Beni hat éves koráig élt a szüleivel, akkor hagyta el az apa a családot, és az anya kiköltözött Németországba. Benjámin itt járt iskolába, sikerült leérettségiznie. Egy német egészségügyi központból szökött meg, hogy visszatérjen Romániába. Amikor nem sikerült megtalálni a rokonait, elindult vissza Magyarországon és Szlovákián keresztül Németországba, de a fővárosban kifosztották és megverték. Benjámin édesanyja jelentős támogatást adott a krízisközpontnak köszönetképpen, amiért anyai szeretettel gondoskodtak a fiáról.
Nagyon meglepte a hír!
Miután megérkezik Somogyi Tibor fotós kolléga, rövid sétát teszünk a központban. A lakók maguk készítette díszekbe öltöztették a fenyőfát, ünnepi hangulat uralkodik a közösségi teremben és az emeleti könyvtárszobában. Jurík Mónika elmondja, pályázati támogatásból hamarosan új székeket vásárolhatnak. A fenntartó és a támogatók jóvoltából folytatják az épület belső és külső felújítását, a nyílászárók cseréjét. Beköszönünk a központ dolgozóihoz, akik folyamatosan ötletelnek, mivel tehetnék élvezetesebbé az ünnepeket a lakók számára. Jurík Mónika díjáról még nem tudnak sem ők, sem a lakók, úgy gondolják, az ünnepek miatt látogattunk el hozzájuk. Otthon, a családnak sem árulta el a nagy titkot. Mónika elmondja, a nagyobbik fia is a segítő szakmák egyikét választaná, orvosi egyetemre készül. Ő is azt érzi, hogy az embereken kell segítenie. Somogyi Tibor sietve hozzáteszi, szívből kívánja a fiatalembernek, hogy teljesüljön a vágya és felvegyék a választott egyetemre, mert igen nagy szükség van az orvosokra! „Nehéz válaszolnom arra, hogyan érintett az Év embere elismerés. Amikor telefonon megtudtam a hírt, magamra zártam az iroda ajtaját és sírva fakadtam örömömben, mert ez nagy dolog! Hirtelen átfutott az agyamon, hányszor jöttem be a központba szabadnapokon, vagy késő esti órákban, akár Benjámin, akár más bajba jutott lakónk miatt. Mindig úgy éreztem, van értelme annak, amit teszek. Újabb erőt és lendületet ad nekem az, hogy ezt esetleg mások is így látják! Csodás pillanatban érkezett az elismerés, mert év végére a megannyi intézni való mellett félve gondoltam arra, mi lesz, ha netán elfogy az erőm. Hogyan tudok támaszt nyújtani azoknak, akik ezt tőlem elvárják?” – osztja meg velünk az érzéseit Jurík Mónika.
Néhány nappal az óévbúcsúztató előtt a krízisközpont lakói arról álmodnak, hogy egyszer még komoly fordulatot vehet az életük. Értő figyelmet és biztatást kapnak mindehhez az itt dolgozóktól. Boldogabb, biztatóbb újévet kívánunk nekik!
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.