Végkielégítés, lelépő és bánatpénz

A lelépő egyrészt arra szolgál, hogy a munkavállaló a munkahelyen eltöltött időszakra megbecsüléssel gondoljon – Magyarországon hivatalosan bánatpénznek is hívják. Másrészt e juttatás másik célja, hogy az elbocsátott személynek a munkakereséssel járó átmeneti időszakban is biztos megélhetése legyen.

A munka törvénykönyve szerint a végkielégítés (odstupné) legkevesebb az alkalmazott egyhavi átlagbérének megfelelő összeg, ha viszont olyan személyről van szó, aki legalább 20 évig dolgozott a cégnél, legalább 4 havi átlagfizetésének megfelelő bánatpénzre jogosult. A kollektív szerződés, a cég belső szabályai vagy a testre szabott munkaszerződés értelmében az elküldött személy esetenként még ennél is többet kaphat. Ha viszont az alkalmazott nyújtja be a felmondását, a munkaadó nem köteles fizetni semmit. A munkáltató indokolt esetben – súlyos fegyelmi vétség esetén – azonnali hatállyal, felmondási idő és végkielégítés nélkül is elküldheti alkalmazottait, és a próbaidőben lévő személyeknek sem kell bánatpénzt adni.

A szlovákiai jogrend megkülönbözteti a bánatpénznek egy speciális típusát: a nyugdíjba vonulók egyszeri végkielégítését (odchodné). Egyhavi átlagfizetésnek megfelelő összegről van szó, amelyet a munkaviszony megszűnésekor annak fizetnek ki, aki elérte a nyugdíjkorhatárt és kérte az öregségi, korengedményes vagy rokkantsági nyugdíjat. Ez a speciális bánatpénz élete során mindenkinek csak egyszer jár, kizárólag az első munkaviszony megszűnésekor igényelhető. Külön kell kérni a munkaadótól, nem automatikus, és függetlenül attól, hogy a munkaviszonyt kinek a kérésére bontották fel, az idős személynek mindig jár. Ha viszont később nyugdíjasként ismét munkát vállal, az újabb munkaviszony megszűnésekor már csak a hagyományos végkielégítésre (odstupné) számíthat, mely összege a munkahelyen töltött időszaktól függ.