Ha nem marad idő a feltöltődésre

Barátaink, rokonaink, munkatársaink olyasmire panaszkodnak, ami lelki bajokra utalhat. Azt mondják például: „nem érdemes élni”, „fáradt vagyok”, „ideges vagyok”, „annyira izgulok”, „nem tudok aludni”. Megváltozhat viselkedésük: a korábbi mosolygós arc feszültté, komorrá válik, nem mernek egyedül maradni, járművel közlekedni, rosszullétektől rettegnek. Szándékuk ellenére kilókat fogynak vagy híznak. Depresszióra, szorongásra utalhat az, hogy kivizsgálásokra járhatnak fej-, hátfájás, mellkasi fájdalmak vagy emésztési zavarok miatt, s az eredmény: ”nem találnak semmit”.

Manapság is gyakran tabu a lelki bajokról beszélni. Az sem ritkaság, hogy a lelki baj mellé még a környezet értetlensége, megvetése is társul, s a „nem igaz, hogy nem tudod összeszedni magad” mondat az amúgy is kétségbeesett ember öngyilkossági gondolatait erősíti csak. A korai felismerés és segítségkeresés döntő lehet a gyógyulás szempontjából. Fontos, hogy a család, a barátok, az iskola, a munkahely – néha régi előítéleteket legyőzve – visszafogadja a gyógyult betegeket.

A lelki bajok kezelői, a pszichiáterek nem tudták közkinccsé tenni azt, hogy olyan kutatási eredmények születtek az elmúlt években, melyek lehetővé tették a legtöbb pszichiátriai betegség sikeres gyógyítását. A gond az, hogy a rászorulók közül bár többen, mint az előző években, mégis kevesen keresnek szakszerü segítséget.

Sokan tudnak napjaink egyik legfontosabb, egészségünkkel összefüggő problémáról, amelyet mégis rendszeresen elhanyagolnak az emberek, az állandó feszültségről. Amit gyakran nem old fel az éjszakai alvás vagy az ünnep öröme sem. Nem vesszük komolyan, hiszen annyi más gondunk van, amit sürgősen meg kell oldanunk, és mi tagadás, abban reménykedünk, majd a jövő héten vagy hónapban végére érünk ezeknek, és akkor a feszültség magától megszűnik. (Feltéve persze, ha egyáltalán átéljük, hogy nyugtalanok, idegesek vagyunk).

A feszültségnek – testileg és a lelkileg egyaránt – számos megnyilvánulási formája van. Ezek egyikét vesszük most szemügyre. Azt a fajtáját, amely néha átveszi a kormányzást életünk fölött és érthetetlen tüneteket, váratlan rosszullétet okoz. Ha ezeket kivizsgáltatjuk és az orvosi diagnózis negatív, joggal kezdhetünk el töprengeni, vajon nem az idegeskedés, a szorongás-e oka mindennek.

A betegek általában a következő tünetekről beszélnek:

- Időnként - váratlanul – rosszullét fog el, friss levegőre van szükségem.

- A rosszullét szívdobogással, mellkasi szorító érzéssel jár, mely néha valamelyik karomba sugárzik.

- Halálfélelemmel járó pánikszerű rosszullétem van, érzésem szerint azonnali orvosi segítségre van szükségem.

- Elgyengülnek a végtagjaim, izzadás, reszketés lép fel, gyakran szédülök.

- Homályos a látásom, olykor a szemüveg sem segít.

- Alvási nehézségeim vannak, rendszeresen fáradtan ébredek.

- Néha súlyos feszültséget érzek, szinte szétpattanok.

- Olykor úgy érzem, nincs elég levegő a helyiségben, egyre mélyebben kell lélegeznem.

- Igyekszem elkerülni azokat a helyzeteket, ahol sok ember között kell lennem.

Sajnos, százezrekben mérhető a pánikbetegek száma is, és csak kis töredéküknél diagnosztizálták ezt a betegséget. Még kevesebb azok száma, akik eljutnak a megfelelő oki kezeléshez. A pánikbetegséget a beteg környezete, sajnos néha az orvos is, hisztériának, nyavalygásnak tartja. Nem az. Pusztán elhatározással, akarati eszközökkel a beteg nem gyógyul meg. Gyakran felmerül a kérdés, vajon valóban gyógyítható-e a pánikbetegség. A szakértők határozott igennel válaszolnak, miközben hangsúlyozák: meg kell találni viszont a gyakran mélyben húzódó lelki okokat, miközben elmaradhatatlan a beteg folyamatos, aktív részvétele a terápiában: az öngyógyításban. Igaz, hogy gyógyszerezéssel kell elindítani a kezelést, de igazi eredmény csak a beteg belső erőinek növekedésével érhető el.

Mint minden betegségnél, ez esetben is az a leghatásosabb, ha megelőzzük a bajt. Természetesen csak kevesen lesznek pánikbetegek azok közül, akik a felsorolt példák között találnak egy-két olyan tünetet, mely velük is előfordul. Azonban tekintsük ezeket akár figyelmeztetésnek, törődjünk többet magunkkal, ne engedjük, hogy jó közérzetünk elromoljon, hogy a rohanó élet hullámai messzire sodorjanak.