Veszélyben van a piacgazdaság

Szabadság (és felelősség), flexibilitás és humán tőke – Gary Becker Nobel-díjas közgazdász szerint e három alappillérre épül minden működő és gazdag piacgazdaság. Ilyen szempontból a közelmúltban Szlovákiában jogrendbe iktatott adótörvény módosítása, az új Munkatörvénykönyv és az ugyancsak elfogadott felsőoktatásról szóló törvény visszalépést jelent, sőt általuk a szabad társadalom alapelvei kerültek veszélybe. Közgazdasági szempontból a szabadság elsősorban szabad tulajdonjogot, szabad vállalkozási lehetőséget és szabad piaci versenyt jelent. Szlovákiában általában nem is a joggal, hanem a jog alkalmazásával vagy érvényesítésével van gond. Szkepticizmusunkból eredően néha már hajlamosak vagyunk nem észre venni, ha alapjogainkat igyekeznek sárba taposni. Pedig most erről van szó, mégpedig a szabad tulajdonjog elve forog kockán.

A vállalkozókra kiszabott minimálisan 24 000 koronás évi adókötelesség nem más, mint a szabad tulajdonjog nyilvánvaló megsértése. Arról van ugyanis szó, hogy vállalkozóink – gazdasági eredményüktől függetlenül (!) – kötelesek bizonyos összeget az állam részére havi előlegként átutalni. Ha a vállalkozó évi gazdálkodása veszteséggel zárul, vagy a minimálisnál alacsonyabb adókötelesség esete áll fenn, teljes, vagy részbeni viszszatérítés nem igényelhető. A törvényalkotók szeme előtt eredetileg az a cél lebegett, hogy kevesebb adócsalás legyen, illetve vállalkozóink ösztönözve legyenek egy bizonyos minimális haszon termelésére. Viszont ahelyett, hogy az állam átfogó reformintézkedések sorozatán keresztül csökkentené a kiadási oldal leterheltségét, és ezáltal lehetővé tenné az adó és járulékelvonások mértékének a csökkentését, vagy hatékonyabban ellenőrizné a vállalkozókat, parancs formájában haszon termelésére utasítja őket. Mi több, akik ezt a kötelességet elmulasztják, évi 24 000 koronáig terjedő büntetéssel lesznek sújtva. A helyzet tehát változatlan: a reformok elodázása által keletkezett többletköltségeket az állam újabb és újabb adótípusokon keresztül próbálja behajtani. Ez utóbbi kezdeményezés a legelképesztőbb az összes eddigi javaslat közül, nem más, mint a veszteségből fizetett adó, ami elvben egyenlő a vagyonelkobzással. Ha az abszurd helyzet eltörlését célzó alkotmánybírósági beadvány nem jár sikerrel, végső búcsút mondhatunk a szabad piacgazdaság eszméjének.

A rugalmasság előfeltétele a konjunkturális kilengésekhez, tehát a piaci körülmények változásához való azonnali és maradéktalan alkalmazkodás. A munkapiacon ez elsősorban azt jelenti, hogy ha nő a megrendelések száma, a vállalkozó azonnal felvehessen annyi munkaerőt, amennyire szüksége van, majd amikor csökken a termelés, nagyobb huzavona nélkül is el tudja bocsátani feleslegessé vált dolgozóit. A szabad vállalkozás elvéhez az is hozzátartozik, hogy a vállalkozó alapvető döntésekről saját maga dönthessen (nagyobb vállalatoknál ez a szerep az igazgatóságra hárul). A szabad piac azt jelenti, hogy felesleges állami beavatkozások ne szabjanak korlátokat az egyén vállalkozásának és ne gátolják a kereslet és kínálat szabad, piaci érintkezését. Az áprilistól hatályba lépő Munkatörvénykönyv – még a módosított változata is – sérti ezeket elveket. A szlovákiai munkaerőpiac eddig sem volt rugalmas. A piac rugalmatlanságát – a drámai mértékű munkanélküliség csökkenésének akadályaként – nem egyszer felvetették a Nemzetközi Valutaalap részéről is. A mostani törvény újabb, főleg adminisztratív és konzultációs jellegű kötelezettségeket ró a munkaadókra, ami még nehezebbé teszi az új munkaerő felvételét és a meglévő elbocsátását. A szabad vállalkozás elve szempontjából azonban még ennél is fontosabb, hogy felbomlik a munkaadói és munkavállalói jogok és kötelességek (szabadság és felelőség) egyensúlya. A szakszervezetek vagy munkavállalói tanácsok és az újonnan létrehozandó munkavállalói bizalmas intézménye a már megszokott érdekképviseleti és érdekvédelmi jogkörök mellett – amelyek egy részének a piacgazdasággal való összeférhetősége eddig is kérdéses volt –, most még sokrétűbb jogkörrel is fel lettek ruházva, ami sok esetben végzetes csapás lehet a vállalkozások működésképességére és nyíltan a kommunista rendszer eszmei vonalát követi. Továbbá egy új paragrafuson (a 120-ason) keresztül ez idáig nem tapasztalt módon „behatol” a magánvállalkozások belső bérrendszerébe megszabván, hogy melyik munkakör melyik bérfokozatba tartozik. Ez, a szabad vállalkozást és a piaci ár-bér megállapítását tisztelő piacgazdaságban, megengedhetetlen. Az említett paragrafus ezen felül még burkolt minimálbéremelést is tartalmaz, miközben sokan a már meglévő minimálbérszintet tartották a magas munkanélküliség egyik okának. Nem áll szándékomban felsorolni az új Munkatörvénykönyv összes hibáját. Csak éppen a legszembetűnőbb képtelenségekre kívántam felhívni az olvasók figyelmét. E jogszabály esetében is azt tapasztaltuk, hogy a kormány a nehezebb koncepciós megoldások helyett, az egyszerűbb erőszakos beavatkozásokhoz nyúlt.

A humán tőke kulcsfontosságú szerepet tölt be egy modern, gazdag piacgazdaságra épülő társadalomban. A társadalomnak az lenne az érdeke, hogy minél többen jussanak felsőfokú végzettséghez, azaz minél többen kapják meg a lehetőséget a tanulásra. Ezt az „ingyenes” állami rendszer nem tudja biztosítani. Bizonyíték erre a felvételin megfelelő, de az iskolába már bejutni nem tudó diákok hada. Más felfogás szerint a műveltség elsősorban egyéni érdek, a tanulás befektetés és az oktatás pedig szolgáltatás. Akármelyik felfogásból közelítjük a dolgot, a fennálló felsőoktatási rendszer, amely a finanszírozás szempontjából alig változott a szocializmus óta, elégtelennek bizonyul, mert az állam sem az ún. közérdeknek, sem a kézzelfoghatóbb egyéni érdekeknek nem tud eleget tenni. Közgazdász ezt úgy fogalmazza meg, hogy az állam által művileg alacsonyan tartott tandíj (jelenleg havi néhány száz korona diákonként) miatt hiány keletkezik. Ezt a jelenséget (a tervgazdaságban) a világhírű magyar közgazdász, Kornai János tanulmányozta. A hiányt a keresleti oldal többféleképpen igyekszik megoldani: sorban állással, hasonló cikk vásárlásával, a cikkről (szolgáltatásról) való lemondással, vagy rosszabb esetben a piaci ártól való eltérésnek piacon kívüli kiegyenlítésével (feketepiac, korrupció). Az új törvény megszületése után, az alternatív megoldás (a távoktatás) is hiánycikké válik, marad tehát a többi megoldás. A tandíj elleni legsúlyosabb érv az egyenlő esélyekre való hivatkozás. Paradox módon éppen a fennálló oktatási rendszer nem biztosít egyenlő esélyt – a milliomos családból származó diák ugyanolyan állami támogatásban részesül, mint a szegény diák, sőt, hogy ha az előbbi távolabbról jön, még államilag dotált kollégiumi szállást is kap, míg a szegény diák fizetheti a drága albérletet. Az oktatás minőségéről nem szólok, való igaz, hogy a tandíj önmagában nem jelentene megoldást a minőségi problémára. A tandíj (az állami maximális ár és a piaci ár közti különbség) és egy tisztességesebb ösztöndíjrendszer egyidejű bevezetése megnyitná az iskolákat a tanulni kívánó, maguknak és környezetüknek jobb jövőt teremteni kínáló diákok részére. Mindez történhetne anélkül, hogy további (a keresethez viszonyított) jelentős kiadások terhelnék a családok pénzügyi helyzetét.

A fentiekből is látható, hogy a választások közeledtével kormányunk egyre gyakrabban folyamodik populista lépésekhez, és az érdemi megoldások helyett csupán felszínes, rövid távra szóló lépésekkel próbálja leplezni a bizonyos területeken négy évig tartó tétlenségét, tehetetlenségét. Az utóbbi időben sajnos nem éppen a legmegfelelőbb irányba tekeredik a kormánykerék.