Politikai vagy gazdasági döntés?

A közös európai pénz létrehozásáról való elvi politikai döntés az Európai Unió két vezető hatalmának, Németországnak és Franciaországnak, és vezetőiknek, Helmuth Kohl kancellárnak és Francois Mitterrand köztársasági elnöknek a kompromisszuma volt, ami szorosan kapcsolódott a berlini fal leomlásához és a két Németország újraegyesüléséhez. Nyugat-Németország a maga 64 millió lakosával már addig is Európa vezető gazdasági hatalma volt. A német márka pedig a kontinens legfontosabb és legstabilabb fizetőeszköze. A franciák attól tartottak, hogy az egyesítés következtében 80 milliósra duzzadt Németország túlságosan domináns szerephez jut Európában. Nyugtalanította őket egy „német Európa” lehetősége, inkább akartak a továbbiakban is az „európai Németország” szomszédja lenni. Tegyük hozzá, jó szomszédja, gyümölcsöző gazdasági kapcsolatokkkal. Mivel Németország és Franciaország 1945 után az európai együttműködés motorjának számított, kimondottan jó államközi kapcsolatokkal, és a német kancellárt, Helmuth Kohlt is legendás barátság fűzte a francia köztársasági elnökhöz, Francois Mitterrandhoz, ezért rövidesen megszületett a kompromisszum. Franciaország belement a német egyesítésbe, cserébe Németország beleegyezett a közös pénznem létrehozásába, azzal a feltétellel, hogy az új európai valuta legalább olyan erős és stabil lesz, mint a német márka. Bár a közös valuta létrehozása már korábban is szóba került, és az Európai Monetáris Rendszer célja is az volt, hogy fokozatosan előkészíti a közös pénz bevezetését, a lényegi döntés mégis a fent említett francia-német kompromisszum volt. Ennek fényében nyilvánvaló, hogy miért lett az Európai Központi Bank (ECB) székhelye Frankfurt (a német jegybank, a Bundesbank székhelye). A monetáris unióhoz való csatlakozáshoz szabott szigorú feltételeken pedig a márka stabilitását szem előtt tartó szigorú német bankárok keze nyoma látszik. Az sem meglepő, hogy az ECB élére a németek jelöltjének tartott kőkemény holland bankár, Wim Duisenberg került. A közös pénz bevezetésének jogi hátterét az 1992-ben elfogadott és 1993-ban érvénybe lépett Maastrichti Szerződés adta meg, amely előírta az Európai Központi Bank felállítását, amelynek feladata a közös monetáris politika meghatározása és végrehajtása. A szerződés részét képezték azok a szigorú feltételek (közismert nevükön a maastrichti kritériumok), amelyeknek az Európai Monetáris Unióhoz (EMU) csatlakozó országoknak meg kell felelniük. Az öt feltétel a következő: 1. Az államháztartás hiánya nem haladhatja meg a bruttó hazai termék (GDP) 3%-át. 2. Az államadósság nem lehet magasabb a GDP 60%-nál, vagy ha magasabb, akkor csökkennie kell. 3. Az infláció nem haladhatja meg több mint 1,5%-kal a három legkisebb árnövekedést produkáló tagállam átlagát. 4. A hosszú távú kamatlábak nem lehetnek több mint 2%-kal magasabbak a három legalacsonyabb kamatokkal rendelkező tag átlagánál. 5. A valuta árfolyama 2 évig stabil kell hogy legyen az Európai Monetáris Rendszeren belül. Mivel a kilencvenes évek közepén egy sor európai ország államadóssága meghaladta a GDP 100%-át(!) is, és teljesen természetes volt a GDP 5-10%-át kitevő költségvetési hiány, ezért számos állam csak nagy nehezen tudott bepréselődni a maastrichti kritériumok közé. 1999. január 1-jén végül az Európai Unió 15 tagállamából 11 vált az Európai Monetáris Unió részévé. Görögország csak 2001. január 1-vel csatlakozott, mivel 1999-ben még egyetlen feltételnek sem tudott megfelelni. Nagy-Britannia és Svédország egyelőre nem kíván csatlakozni a közös valutához, Dániában pedig népszavazás utasította el a csatlakozást. Az EMU 12 tagállamát érintő monetáris (pénzügyi) politika immár a frankfurti Európai Központi Bank kezében van. Az ECB szabja meg a kamatlábakat és a pénzkibocsájtás mértékét, méghozzzá szigorúan. A német Bundesbank mintájára felállított európai jegybank legfőbb célja az euró stabilitásának megőrzése, a pénzromlás megakadályozása. A célkitűzés az infláció 2% alá szorítása az euróövezetben. A szigorú maastrichti kritériumok és az ECB inflációellenes politikája a garancia az európai közös valuta jövőbeli stabilitására. Az ECB monetáris politikája, valamint a pénzügyi unió szigorú feltételei egyaránt azt mutatják, hogy az ECB a Bundesbank örököse kíván lenni, s az eurót legalább olyan stabil és értékálló fizetőeszközzé próbálja tenni, mint a német márka volt az elmúlt évtizedekben. Ha az EMU tagországai betartják kötelezettségeiket és a frankfurti Európai Központi Bank is következetesen folytatja a pénzügyi stabilitást szem előtt tartó politikáját, akkor errre minden esély megvan. Az euróról szóló sorozatunk következő részében az új fizetőeszköz értékállóságát vesszük szemügyre.