Németország saját csapdájában

Európa gazdasági motorja, Németország egy évtizede kínkeservesen akadozik. Az elmúlt tíz évben a gazdasági növekedés éves átlaga mindössze 1,4% volt, miközben a munkanélküliség tartósan magas, 9-10%-os szinten állandósult. A hat legnagyobb német gazdasági elemző intézet előrejelzése szerint az idei növekedés is siralmasan gyenge lesz: csak 0,4%. Mit tehet a német vezetés? Elvileg a német gazdaságnak alacsonyabb kamatokra lenne szüksége, illetve a kormány megemelhetné a közkiadásokat, hogy így mesterségesen élénkítse a keresletet. Csakhogy Németország az euróövezet tagja, és az eurót használó országokban a jegybanki alapkamatot az Európai Központi Bank (ECB) állapítja meg. A Frankfurtban székelő ECB az eurót használó mind a 12 ország fogyasztói árnövekedésének az átlagát figyeli. Az infláció jelenleg 4%-hoz közelít Görögországban, Portugáliában és ĺrországban, Spanyolországban 3,5%, a pólus másik végén van Németország a maga 1%-os árnövekedésével. Az eurózóna átlaga 2,1%. Mivel az ECB deklarált célja ezen átlag 2% alá szorítása, ezért a közeljövőben aligha csökkenti jelentősen a jelenlegi, 3,25%-os alapkamatját. Márpedig Németországnak most olcsó hitelekre lenne szüksége. Egyszázalékos árnövekedés mellett azonban nem éri meg drágán, 3% feletti kamatra kölcsönt felvenni és beruházni, különösen akkor, ha semmi remény a lakossági kereslet növelésére. A sors fintora, hogy az ECB jórészt „német találmány”, a német jegybank, a Bundesbank mintájára lett felállítva. Célja, hogy az euró ugyanolyan stabil és értékálló pénz lehessen, mint egykoron a német márka volt. A másik elvi lehetőség az állami kiadások növelése. Csakhogy az euró alapozásakor az uniós tagállamok a maastrichti szerződésben és a dublini stabilitási paktumban elfogadták, hogy közkiadásaik hiánya nem haladhatja meg bruttó hazai össztermékük 3%-át. A döntést a német vezetés erőszakolta ki, véget akarva vetni számos uniós tagállam, pl. Olasz- vagy Görögország hanyag költségvetési politikájának. Ezen államok korábban magas államháztartási hiánnyal rendelkeztek, ezt hitelekből fedezték, ami magas államadóssághoz vezetett. A felelőtlen túlköltekezés és az eladósodás következménye a magas infláció lett. A Bundesbank szakértői attól rettegtek, hogy ez a politika ugyanúgy aláássa majd a közös euró árfolyamát, mint ahogy korábban aláásta az olasz líra vagy a görög drachma értékét. Paradox módon most a német közkiadások hiánya közelít vészesen a németek által „kibokszolt” 3%-os plafonhoz. Németország a saját maga alkotta európai pénzügyi rendszer foglyává vált. Egyre többen követelik ezért e rendszer revízióját, mondván: az ECB 2%-os limitje túl alacsony, a banknak jobban kellene csökkentenie a kamatokat, tekintet nélkül az inflációra, a maastrichti 3%-os plafon pedig túl szigorúan korlátozza a kormányok költekezését, ezért fel kellene lazítani. A kritikából úgy tűnik, hogy amennyiben a szabályok megváltoznak, a német gazdaság egyből növekedésnek indulhat. Csakhogy. Először is nem igaz a vád, amely szerint az Európai Központi Bank csak az inflációt figyeli és nincs tekintettel a gazdasági növekedésre. Az elmúlt három évben az eurózóna átlagos inflációja rendre meghaladta a bank 2%-os inflációs célkitűzését, az európai jegybank ennek ellenére fokozatosan csökkentette a kamatokat látva az európai gazdaságok bukdácsolását. Másodszor, a német gazdaság növekedése akkor is alacsony volt, amikor a kamatokat még a Bundesbank határozta meg, a kormányok kezét pedig nem kötötték meg a költekezést korlátozó maastrichti kritériumok. Harmadszor, aki azt hiszi, hogy az alacsony kamatok és az állami túlköltekezés gyógyír a bajokra, az menjen el Japánba kiábrándulni. A Japán Központi Bank jelenlegi napi refinanszírozási kamatlába 0,001%, a költségvetés GDP-arányos hiánya várhatóan 8% lesz. Magyarán Japánban ingyen lehet pénzt kölcsönözni, miközben az állam az elmúlt években rendre több száz milliárd dollárt pumpált a gazdaságba. Az eredmény? Nulla. A japán gazdaság egy évtizede egy helyben topog. Az alacsonyabb kamatok és nagyobb kiadások Németországban sem hatnának varázspálcaként. Nem oldanák meg a német gazdaság legnagyobb strukturális problémáit, melyek a következők: a német a világ legdrágább munkaereje, jórészt a magas adók és járulékterhek következtében. A magas bérköltségek miatt a vállalatok nem ruháznak be és nem teremtenek új munkahelyeket, ezért tartósan magas a munkanélküliség. A sok munkanélküli és a növekvő számú nyugdíjas eltartása, illetve a lakosság széles rétegeinek járó magas szociális juttatások miatt magasak az állami kiadások, ezért szükség van a magas adókra, hogy az állam elegendő bevételhez jusson. A magas adók és elvonások miatt azonban drága a munkaerő, s ezért a vállalatok nem teremtenek új munkahelyeket, ezzel az ördögi kör be is zárult. Ennek ismeretében nyilvánvaló, hogy az ECB politikájának „átszabása” és a maastrichti és dublini szerződések „felpuhítása” csak átmeneti javulást hozhat. Legfeljebb arra teremt lehetőséget, hogy a német politikai elit újból elhalassza a túlburjánzó szociális állam reformját, és a népszerűtlen intézkedések újbóli eltolásával egy picit meghosszabbítsa a német jóléti állam immár fenntarthatatlan idilljét.