Ki fizesse a hallgatók kiadásait?

A közgazdaságtani elméletből kiindulva nyugodtan kijelenthetjük, hogy az oktatás magánjellegű szolgáltatásnak minősül. Ennek ellenére fel tudunk sorolni egy egész sor érvet, miért lehet szükséges az államnak az oktatás területén beavatkoznia a piaci folyamatokba. Az állam többé-kevésbé aktív szerepét az oktatás területén már Adam Smith, a klasszikus közgazdaságtudomány 18. századbeli vezéregyénisége is elismerte, és ez a konszenzus fennáll immár több mint 200 éve. A tanulás társadalmilag hasznos és szükséges tevékenység. Kizárólag gazdasági érveket felsorolva elmondhatjuk, hogy az írás-olvasás elsajátítása egyszerűsíti az állami adminisztrációt, a magasabb műveltségi szint általában alacsonyabb bűnözéssel és magasabb termelékenységgel jár. Az államnak azért is be kell avatkoznia, mert a magántőkepiac nem működik tökéletesen. Pénzügyi szükség esetén az egyén nem tudna banki kölcsönt felvenni és finanszírozni tanulmányait, mert saját személyét nem használhatja „jelzálogként” (ez rabszolgasággal lenne egyenlő). Néhány elmélet kiemeli az oktatás újraelosztó szerepét, noha ez nem szükségszerű, és általában nem is ez a döntő érv az állami beavatkozás mellett. Az állam eszköztára nagyon gazdag, és a beavatkozás különböző formákat ölthet. Lehet szó egyszerűen a keresleti és kínálati oldal szabályozásáról, de mélyebb beavatkozási formák is léteznek, mint például az állami finanszírozás vagy állam által biztosított oktatás.

Az állami oktatás (beleértve a finanszírozást és erős szabályozást) elsősorban az alap- és középiskolák esetében indokolt. A felsőoktatást illető gazdasági kérdésekkel foglalkozó közgazdászok döntő többsége elismeri, hogy az oktatás ezen a szinten már elsősorban magánbefektetés, de lehet fogyasztásjellegű vonzata is (a diákok élvezeti cikknek tekinthetik egyetemi tanulmányaikat). Tehát az oktatás viszonylagos közérdek szerepe sokkal kisebb, mint az alacsonyabb szintű oktatási formák esetében. Általános az egyetértés arról, hogy ezen okok folytán indokolt az egyén részvállalása tanulmányai finanszírozásában. Néhány tanulmány arra is rámutat, hogy a felsőoktatás általános támogatása (pl. ingyenes oktatás vagy részleges tandíj) nem kívánt újraelosztáshoz vezethet. Különböző okok miatt (kulturális, családi hagyományok, stb.) a szegény háttérből jövő fiatalok kisebb hányada folytat felsőoktatási tanulmányokat, de adót mindenki egyformán fizet, és ezért előállhat olyan helyzet, hogy a szegények pénzügyileg támogatják a gazdagok tanulmányait az elosztási rendszeren keresztül. Az általános támogatási politika elitképzést biztosító rendszerek esetében fenntartható, de ha a születési évfolyam nagy részét befogadó oktatási rendszerben gondolkodunk, ez a rendszer pénzügyileg sem lesz fenntartható, amire nyugaton is találhatunk példát. A felsőoktatással foglalkozó közgazdászok vitái nyomán kialakulóban van egy konszenzus, amely a felsőoktatás mindezen vetületét tükrözi. A közgazdaságtudomány megállapításaiból eredő rendszer alapját diákkölcsönök képezik. Ellentétben a hagyományos kölcsönökkel, ezen kölcsönök visszafizetését az állam garantálná, és a törlesztés ütemét az egyén keresete határozná meg. A törlesztés csak az egyetem elvégzése után kezdődne és a kölcsönöket kereskedelmi bankok folyósítanák. A kölcsönök jellege biztosítaná a kellő kínálatot. Ugyanakkor a kockázathoz konzervatív hozzáállást tanúsító szegény fiatalokat sem tántorítaná el a felsőoktatási tanulmányoktól, mert az iskola elvégzése után munkanélküliség esetén a kölcsön törlesztését az állam magára vállalná, és alacsony keresetek esetében a törlesztést úgy lehetne ütemezni, hogy ez döntően nem befolyásolná az egyén jólétét. Ugyanezen elv alapján azok sem lesznek hátrányosan érintve, akik bármilyen ok folytán nem fejezik be tanulmányaikat. Államháztartási szempontból, a közpénzek terhelése gyengülne, még akkor is, ha keresleti többlet esetén a kölcsönök egy részét egyenesen az államnak kellene folyósítania. Ami nagyon fontos, az egyetemek azonnali és tetemes, magánforrásokból eredő pénzügyi injekcióban részesülnének. A minőség szempontjából fontos, hogy igazi vevő–szolgáltató kapcsolat alakulna ki a diákok és az egyetemek között. Ha mindezt egybekötnénk az egyetemi „piac” reformjával, ami azt jelenti, hogy lehetővé tennénk az egyetemek közötti tényleges verseny kialakulását, érezhető nyomás alakulhatna ki a minőség javítására. Ezen rendszert támogatandó, érvként szóba lehet hozni még a tanárok régen elvárt (érdemeik szerinti) megbecsülését is. Noha a rendszer döntő mértékben magánforrásokból lenne fenntartva, ez még nem zárná ki az állami finanszírozás jelenlétét, elsősorban a kutatás és nagyobb beruházási projektumok terén.

Az oktatásügyi minisztérium által előterjesztett, a kormánykoalícióban elsöprő támogatásnak örvendő rendszer nagyon távol áll a felvázolt elképzeléstől. A tárca által javasolt rendszer – a részleges tandíj, részleges általános állami támogatás – rövid távú elképzelés, amely antiszociális, a költségvetésre szükségtelenül nagy nyomást gyakorló, hosszú távon pénzügyileg labilis, és több piaci deformációt idéz elő, mint amennyit „gyógyítani” hivatott.

Érdekes az MKP hozzáállása is a dologhoz. Vakon támogatja a kormányjavaslatot, noha a nemzetiségek közötti újraelosztás valószínűleg hasonlóan alakul majd, mint a szociális rétegek közötti nem kívánt újraelosztás. Köztudott, hogy a magyar fiatalok kisebb mértékben látogatják a hazai felsőoktatási intézményeket, mint szlovák társaik, ráadásul a családok anyagi helyzete is viszonylag rosszabb, és amíg ez így marad, addig a rendszer kimondottan hátrányos lesz a magyarokra nézve.

A szaktárca tervezete egyedül a jelenleg működő (a rektori konferencia által képviselt) egyetemeknek felel meg, mert érdemi teljesítményváltozás szükségessége nélkül jutnak viszonylag bőséges pénzügyi többlethez. Vannak, akik részleges előrelepésnek tekintik a javaslatot. Véleményem szerint a tervezet nem előrelepés, de nem is visszalépés, hanem egyszerűen rossz irányba tett lépés lenne.

A szerző közgazdász