Hat kolléga, aki őrületbe kerget

ÖSSZEFOGLALÓ

Akinek minden lépését ismered, pedig nem érdekel. Lehet, hogy ötven méterre ül tőled, de mégis hallod a hangját. Hangosan, lelkesen ordítja világgá magánélete legintimebb perceit: most megismerkedett egy férfival, tegnap újra kiújult az aranyere, az apja nagyon örült az új karórának stb. Nincs olyasmi, amit ne tudnál róla, pedig fikarcnyira sem érdekel a magánélete. Ha igazán peches vagy, a nagyhangú kollégának még az orgánuma is roppantmód kellemetlen.

Aki az új legjobb barátod akar lenni. Eleinte még örülsz is, hogy az új munkahelyen van valaki, aki a pártfogásába vesz, megmutatja, mi hogyan működik, és beavat a legpikánsabb pletykákba, amelyek segítenek az iroda belső világának feltérképezésében. Először csak azt veszed észre, Bélával rajtad kívül senki sem beszélget, sőt mintha a konyha is azonnal kiürülne, amint feltűnik a színen. Aztán leesik a tantusz: Béla pióca. Minden bejegyzésedet lájkolja és megosztja(!) a Facebookon, vasárnap éjjeli kettőkor is rád ír a chaten. Emellett hozzászólásokat firkant az oldalunkra, ráadásul vállalhatatlan dolgokat ír, amiket alig győzünk törölni. ..

A kényszeres beszélgető. Ő nem jelöl be a Facebookon, viszont a munkahely falai közt annál aktívabb. Épp teljesen el vagy foglalva, amikor megpillant az asztalodnál, és elindul feléd. Próbálsz elbújni, de már késő: tudja, hogy ott vagy. Odasomfordál, és köszönés helyett rajtaütésszerűen támad: „Mit szólsz az Eurovíziós botrányhoz?”, „Mi a véleményed az EP-választásokról?” – mindig ilyeneket kérdez, sosem éri be egy rövid kis bájcsevejjel az időjárásról vagy az új nyomtatóról. Ha egy-egy félmondattal igyekszel kihátrálni a csapdából, ő nagy levegőt vesz, és máris mondja a véleményét. Hosszan, indulatosan, szenvedéllyel. Hiába bámulod a billentyűzetet, soha nem veszi a lapot.

A rejtőzködő kolléga, akit szinte soha nem látsz. Fogalmad sincs, hogyan lehet a cégnél, mert nem tudsz két hetet felidézni az elmúlt öt évből, amikor folyamatosan jelen volt az irodában. Ő az, akivel mindig történik valami: begyullad a vakbele helye, jön a gázóra-leolvasó és a kábeltévés, csak reggel 11-re kapott időpontot a fogorvosnál, gyötrelmes migrén kerítette hatalmába épp, mikor reggel elindult volna otthonról. Mindennek ellenére tengernyi szabadsága van: simán „belövi” decemberben, hogy neki még 11 napja maradt, akkor most elmenne telelni két hétre… Senki sem érti, hogy a leépítéseket, a megszorító intézkedéseket és a létszámstopot hogyan élhette túl, amikor igazából mások végzik az ő munkáját is. És még csak nem is rokona a vezérigazgatónak (sem).

Az örök elégedetlen, aki mindig panaszkodik. Ő az a kolléga, akinek bírod ugyan a humorát, de kicsit eleged van már abból, hogy tíz kerek éve készül elhagyni a céget, de még mindig ott ül tőled egy karnyújtásnyira. Állandóan megjegyzéseket tesz az alacsony fizetésre, a kiállhatatlan főnökre, az idegesítő partnerekre, rossz kávéautomatára, az időjárásra. Ha holnap 50 százalékos fizetésemelést kapna, akkor is csóválná a fejét: „Ne már, fizetésemelés! Hagyjuk ezt. Tudod mit jelent ez adószempontból?”. Csak azt nem érti senki, hogyan lehet még mindig a cégnél.

A stréber, aki örömmel dolgozik bármikor. Öltönyben és nyakkendőben ül péntek délután ötkor az irodában, amikor te már egy ideje csak szörfölsz a neten. Nos, ő nem ilyen. Ő keményen, csendben és összeszorított fogakkal dolgozik, nem fecseg senkivel – még a legjobb barátot is leépíti –, és hosszú leveleket ír a korán távozóknak, amelyeket az összes felettesnek továbbít. Hiába, az dolgozik, akin látszik is, hogy dolgozik – valami ilyesmi lehet a főelve. Rendben, de ő vajon mikor pihen? (Men)