Életforma és vállalkozás

Azok, akik családi vállalkozásba kezdtek, sok esetben kényszervállalkozásként, jövedelemkiegészítésként tekintettek vállalkozásukra, de sokan mára kinőtték magukatSomogyi Tibor illusztrációs felvételeHa megvizsgáljuk szövetkezeteinket a tőke szempontjából, kiderül: a termelésbe bevont tőke tulajdonosa nem az ő tőkerészesedése arányában dönthet a cég sorsáról, a cégnek pedig sok esetben nem a minél nagyobb haszon elérése az elsőrendű célja. Az okokról, illetve következményekről nem ártana többet beszélni. Ellentmondásos azon gazdaságok létrejötte, amelyeket klasszikus bérlő, illetve tőkés mezőgazdasági vállalkozásnak tekinthetünk. Sok esetben ellenszenvet vált ki a községekben, hogy egy ilyen új cég a falu „közös vagyonát” (amiből oly jó volt vinni) vagy „az ősök által összegyűjtött vagyont” pár hónap leforgása alatt megszerzi. De látni kell azt is, hogy ezáltal jönnek létre a jelenlegi körülmények között a legprogresszívebb mezőgazdasági vállalkozások, üzemméretüket tekintve ma ideálisnak tartott 200-600 hektáros gazdaságok. E méret már megengedi a modern technológiák kihasználását, de a gazdaság még nem olyan nagy, hogy átláthatatlanságával felesleges többletköltséget termeljen.

Harmadikként említeném a családi típusú gazdaságokat. Kiindulási pozícióikat nézve a legelőnytelenebb helyzetből indultak, nagyon gyakran a teljes semmiből. Akik elkezdték, sok esetben kényszervállalkozásként, jövedelemkiegészítésként tekintettek vállalkozásukra, de sokan mára kinőtték magukat. Meglepő módon legelőbb a legintenzívebb területeken alakultak családi típusú gazdaságok.

Mit jelent a családi gazdaság fogalom? Ez jelenleg – a legjobb s egyben a legrosszabb esetben egyaránt – csak egyes politikusok retorikájában jelenik meg, sokszor valós tartalom nélkül. Definíció helyett a fogalom tisztázása érdekében köny-nyebb tulajdonságokat felsorolni, amik egy tisztán eszményi családi gazdaságot jellemeznek, pl. a család a gazdaságban lakik; az biztosítja a tőkét; a vezetők rokonok vagy házasok; a tulajdonjog, az irányítás és az ellenőrzés egy kézben összpontosul; családtagok végzik a munkát, a tulajdonjog és az ellenőrzés generációról generációra átadódik. Itt tehát nem üzemméretről van szó, hanem vállalkozási formáról, egy létforma stratégiájáról, a parasztról, hogy miként vélekedik a tulajdonáról, a gazdaságáról, illetve az örökségről, amit gyerekeinek akar átadni, ami ugye nem csak tőke.

A hazai agrárpolitika (találgathatunk, hogy milyen megfontolásokból) ma sem képes a vállalkozási formákat egyenrangúan kezelni. Ritka magyar „nagytőkéseink” egyike a szlovák agrárpolitika ilyen típusú tudathasadását azzal jellemezte, hogy „a minisztériumban még mindig nem döntötték el, hogy befejezik-e a szocializmus építését, vagy elkezdik a kapitalizmus kialakítását”. Hazai agrárpolitikusaink dicsérik koncentrált nagyvállalataink létét, ezt a termelési módot, hangoztatva, hogy a nyugat is irigyli tőlünk. Ez, úgy gondolom, még a termelésben részt vevő tőke szempontjából se igaz teljesen, és akkor az EU közös agrárpolitikájának a mezőgazdaságot multifunkcionalitással felruházó jellegét nem is taglaltam.

Ha megnézzük a tőlünk nyugatabbra gazdálkodókat, értetlenkedve bámulunk, hogy látszólag minden közgazdasági elméletet felrúgva a tőke nem koncentrálta a gazdaságokat hipernagyságú birtokokká, hanem ellenkezőleg, a hazai fogalmak szerint életképtelen szinte törpebirtokok léteznek. Ezt sokan a kormányzati politikák, támogatások sikerességeként könyvelik el. Ellenérvként Új-Zéland példája hozható fel, ahol 1984-ben teljesen meg-szűnt a mezőgazdaság állami támogatása, mégse következett be jelentős koncentráció. Sőt bizonyos külső munkaerőt felhasználó (addig tőkés) gazdaságok is a családi gazdaságok mintájára kezdtek dolgozni. Más közgazdászok az alacsonyabb működtetési költségeket hozzák fel érvként (e költségeknek a jelentős részét a család háztartása veszi fel, míg más típusú cégeknél ezek teljes mértékben megjelennek, sőt a gazdaság méretének növekedésével még erőteljesebben növekednek). További érvként jelennek meg olyan fogalmak, mint a rugalmasság és az alkalmazkodóképesség. Viszont a legfontosabbak azok az érvek, melyek a tőkének a mezőgazdaságba történő beáramlását akadályozzák, illetve azok a tényezők, melyek a mezőgazdálkodást a külső tőke számára taszítóvá teszik. A legjelentősebb akadályozó tényező a földpiac, a föld tőkemegkötő természete. Ha koncentrálni szeretnénk a gazdaságot, ahhoz logikusan szabad földre volna szükség, viszont a földpiacon évente csak a földterület 1-2%-a jelenik meg. A jelenlegi kialakulatlan hazai földpiacnak elsősorban a kínálati oldala erős. Sokan remélik egy valós földpiaci rendszer kialakulását a nyugatihoz közelítő reális földárak alapján. Más hazai vélemények szerint maximálni kellene a föld árát, sőt a bérleti díjat is. Szerintük ez a rendszer szintén megteremtene valamilyen földpiacot, bár beismerem nem értem, hogy hogyan és mennyire valósat.

A hazai gazdák a földpiac kialakulására, mint a hitelképesség növelésének egyik eszközére tekintenek, amely meghozná az áhított tőke beáramlását gazdaságukba. Csak azt felejtik el, hogy az ipari tőke számára a mezőgazdaság nem vonzó. Egyrészt azért, mert a tőke a mezőgazdaságban csak lassan forog és a környezet gyakran csak kis mértékben befolyásolható, a munkavégzés kevésbé ellenőrizhető. A legtöbb külső tőkét a sertés- és baromfi tenyésztés, az üvegházi termesztés és a piacra termelő kertészkedés tudja bevonni, ahol a fent említett tulajdonságok a legkevésbé jelennek meg.

Nehéz a leghatékonyabb üzemméretet meghatározni. Például Angliában a két emberes, alacsony tőkefelhalmozású gazdaságot tartják a leg-effektívebbnek, az amerikaiak szintén a kétszemélyes, de hatékony gazdaságot, Európa nagy részén az egyszemélyes de nagymértékben gépesített gazdaságot ismerik el. Érdekesek azok a stratégiák is, melyek Európában a családi vállalkozások a krízisekre alkalmaznak. Például a nagy szántóföldi növénytermesztő gazdaságok egy része rákényszerül arra, hogy családi tőkéjüket más á-gazatokba vigyék, például a pénzügybe, a szállításba, az építésbe, stb. Kisebb gazdaságok egyes tagjai, hogy fenntarthassák a gazdaságot, elmennek az iparba dolgozni és a családi jövedelmet jelentősen kiegészíti az iparból behozott munkabér. További lehetőségként adódik főleg a hegyvidéki területek gazdaságainak az idegenforgalomba való bekapcsolódása.

Általánosságban elmondható, hogy Európa nagy részén már megjelentek a koncentráló folyamatok, főleg az intenzívebb területeken, de az extenzívebb területeken (mind a természeti adottságok, mind a termék tekintetében) a családi gazdaságok teljes létjogosultságát ismerik el. Természetesen ezeket a folyamatokat nem csak a tőke befolyásolja. Közbeszólnak olyan tényezők is mint a hagyomány, az egészséges munkakörnyezet vagy a függetlenség iránti vágy, az az igény, hogy a gazda és felesége együtt dolgozhasson, illetve az az agárpolitikai változás, mely megerősíti a mezőgazdaság egyéb funkcióinak szerepét. A folyamat természetesen nem véges, hanem állandóan változik, amire ez a gazdasági vállalkozási forma is megtalálja a választ, ahogy eddig is tette. A fent említett folyamatok a hazai agrárpolitikának is több kérdést tesznek fel. Sajnos agrárpolitikánknak még mindig nincs kialakított jövőképe. Ahogy nincs világos elképzelés arról, hogy mi lesz mondjuk 10-20 év múlva, úgy nincs kép arról sem, hogy mivel leszünk versenyképesek az európai piacon. A szerző agrárvállalkozó