A bőség zavara

A szlovákiai vetőmag-nemesítés a kilencvenes évek elejéig túl volt dimenzionálva, miközben a növénytermesztés szerkezete az elmúlt évtized során jelentősen leegyszerűsödött – tartja a szakértő. „Nagyon sok nemesítő cég volt az országban az egyes növények vetőterületéhez viszonyítva. Ebből logikusan következik, hogy a fokozatos átalakulás következményeként az egyes nemesítő cégek megszűnnek – nincs szükség olyan növények nemesítésére, amelyek termesztésével időközben felhagytak. Ez akkor is érvényes lenne, ha jól működne a hazai vetőmagpiac. A valóság már-már riasztó: amíg 1989-ig a vetőmag-felújítás voltaképpen minden növény esetében 100 százalékos volt, tehát a mezőgazdasági termelők kizárólag fémzárolt vetőmagot vetettek, az utóbbi 10 évben ez az arány lényegesen csökkent, a kalászos gabonák esetében például 50 százalék alá.”

A trend természetesen összefügg a hazai agrártermelők anyagi helyzetével. A másik oldalon viszont a termelők épp ott próbálnak spórolni, ahol nem kellene – állítja a szakértő. „Ha rosszul alapozzák meg a termést, tehát rossz minőségű vagy saját előállítású vetőmagot használnak, amelyet rosszul csáváznak, rosszul készítenek ki, és ráadásul nem a legjobb fajtából állítanak elő vetőmagot, az a következő évben még nagyobb terméskiesésben fog megnyilvánulni.” A helyzet természetesen hatással van a nemesítőkre és forgalmazókra is, hiszen amint csökkent a fémzárolt vetőmag forgalma, a fajtanemesítő cégek, még kevesebb pénzforrással rendelkeztek a nemesítés finanszírozására.

Örök vita a forgalmazók és a felhasználók között, hogy drága-e a vetőmag. Zalabai érvként hozta fel, hogy a nyugati országokban a kalászos gabonák esetében a vetőmag ára 3-4-szer drágább, mint a megtermelt gabona tonnánkénti ára. Szerinte nem is mindig a vetőmag ára növekedett meg ugrásszerűen, hanem a csávázószerek ára, amellyel a kitisztított vetőmagot kezelni kell. „Volt egy olyan év, amikor maga a csávázószer többe került, mint maga a vetőmag. Ez növelte meg igazából a költségeket.”

További fejfájást okoz a vetőmag-előállítóknak határok megnyitása is – ma már szinte bármilyen külföldi vetőmag akadály nélkül bekerülhet a hazai állami kísérletekbe, sőt a vizsgált fajták és hibridek nagy része, esetenként több mint 90 százaléka, külföldi eredetű. Ez egyrészt arra készteti a hazai cégeket, hogy felvegyék a versenyt a kétségkívül tőkeerősebb külföldi cégekkel, másrészt viszont a piacnyitással olyan növények és fajták is zöldet kaptak, amelyek nem igazán alkalmasak a hazai termesztésre. Az utóbbit jól példázza a zöldségfélék minősítése – a fajtakísérletek során ma már csak azt vizsgálják, hogy az új fajták a létező fajtáktól eltérnek-e legalább egy tulajdonságban. Használati értéküket, tehát a termőképességüket, rezisztenciájukat stb. nem mérik, értékelik. „Ilyen szempontból már az Unióban vagyunk” – állítja Zalabai Gyula.

Igaz-e, hogy a legfőbb növényünknek számító búza ott érzi magát a legjobban, ahol kinemesítették? – faggatom tovább a szakértőt, aki épp a kalászosokra szakosodott.

„Egyes növények esetében, így például az őszi búza és a tavaszi árpa esetében helyzeti előnyben vagyunk. A búza valóban nem szívesen utazik, az Angliában vagy Franciaországban kinemesített fajták nem igazán felelnek meg az itteni feltételeknek, de ez fordítva is igaz. Mi sem tudunk ott érvényesülni a mi fajtáinkkal. Más a helyzet például a kukoricával vagy a cukorrépával, ezekből ma már szinte kizárólag külföldi hibrideket vetnek a szlovákiai termesztők. Napraforgó-nemesítés nálunk nincsen, a hüvelyesek nemesítése pedig leegyszerűsödött a borsóra, amelyet jobb években is legfeljebb 30-40 ezer hektáron termelnek a kis- és nagytermelők. Ilyen kis piacra nagyon nehéz egy nemesítő céget építeni. A nemesítési módszereket vagy az eredményeket tekintve az alapvető különbség abban nyilvánul meg, hogy a nagy multinacionális nyugat-európai és észak-amerikai cégek jelentősebb összegeket fektetnek a kutatásba és a nemesítésbe. Sokkal jobb anyagi körülmények között dolgoznak, jobb a műszerezettségük, laboratóriumi berendezettségük, de mindezek ellenére a nemesítési módszerekben, a legújabb kutatási eredmények felhasználásában azért nem járnak annyira előttünk, hogy ne tudnánk velük felvenni a versenyt” – fogalmazott Zalabai.

Van tehát néhány növény Szlovákiában, amelyeknek a nemesítése felveszi a versenyt a nyugati típusokkal. Az EU-csatlakozás tehát e tekintetben nem tölti el aggodalommal a hazai nemesítőket. Bizonyos veszélyforrást viszont magában hordoz a további határnyitás.

„Amint belépünk az Európai Unióba, minden EU-ban minősített fajta termeszthető lesz Szlovákiában is. Ez óriási változást fog eredményezni, hiszen az EU-ban csak őszi búzából hozzávetőleg 1600 fajtát minősítettek. Tartunk attól, hogy a hazai termelők, főként az első időszakban, rávetik magukat ezekre a külföldi fajtákra, legyen az spanyol, portugál, amerikai, vagy kanadai, amíg rá nem jönnek, hogy ezek a fajták nálunk nem jók. E téren óriási szerep vár a nemesítőkre, akiknek idejében figyelmeztetniük kell a termelőket arra, hogy rossz fajták választása esetén esetleg nem lesz termésük azon az éven. Nyugat-Európában a termelők ez ellen további kísérletek finanszírozásával védekeznek – az állami regisztrációs kísérletek után vagy mellett folynak további kísérletek, amelyeknek az a célja, hogy a regisztrált fajtákból kiválasszák a legjobb tizet. Nyugat-Európában a termelők a vetésterület 80-90 százalékára az ajánlott fajtákból választanak. Ezeket a kísérleteket általában maguk a termelők finanszírozzák – saját érdekük ugyanis, hogy a bő kínálatból a legjobb fajtákat, hibrideket válasszák ki. Szlovákiában a termesztők egyelőre nem hajlandók ilyen kutatásokra áldozni.” (gyor)