Évszázadok óta ismert és termesztett növény

A régebben szerelemalmának nevezett paradicsom a burgonya rokona. Mindkettő a burgonyafélék (Solanaceae) családjába tartozik. Ennek a családnak a tagja a zöld- és a fűszerpaprika, valamint a padlizsán is.

A család 85 nemzetsége, 2800 faja gyakran lián vagy futónövény, sok gyógynövény tartozik ide. Ezek a növények elsősorban a trópusokon terjedtek el, fejlődési központjuk Dél- és Közép-Amerikában van. A család nevének eredete valószínűleg a latin solari szóra vezethető vissza, jelentése: nyugtató. Európában a 17. századtól kezdve az uralkodó fájdalomcsillapító gyógyszer az ópium lett, ám előtte, Paracelsus fellépéséig, a vele egyenrangúnak tartott burgonyafélék tropánvázas alkaloidjait (atropint, hioszciamint, szkopolamint stb.) alkalmazták fájdalomcsillapítóként. Az atropint a szemészetben pupillatágítóként használják. A szkopolamin-tartalmú dél-európai mandragórát vagy alraun-gyökeret furcsa alakja és erős központi idegrendszerre gyakorolt hatása miatt valaha bájitalok készítésére használták. Szintén a burgonyafélék családjában (a dohányfajokban) fordul elő a nikotin.

A paradicsom (Lycopersicon) nemzetség a burgonya (Solanum) nemzetséggel áll szoros rokonságban. A paradicsom piros színanyaga a likopin, amely karotin származék. A név innen származtatható. A likopin a növényvilágban igen elterjedt festék. A nemzetség jelentős genetikai változékonyságot mutat.

A paradicsom latin elnevezése, Lycopersicum aesculentum, szó szerinti fordításban „ehető farkas-barackot” jelent. A paradicsomot már évszázadok óta termesztik. A tudósok szerint a ma termesztett fajták génállománya részben a termesztésbe vont vad állomány génjeit tartalmazzák. Ugyanezek a fajok a mai napig megtalálhatók. Először arra következtettek a tudósok, hogy a paradicsom Peru szülötte, ahol a nemzetség nyolc faja ma is vadon terem az Andokban. Valóban bebizonyosodott, hogy származásának géncentruma Ecuador, Peru és Észak-Chile tenger menti területeire tehető, de termesztésbe vétele Mexikóban történt. Ugyanis először az amerikai őslakók „háziasították”. Európába Cortez közvetítésével jutott el 1519-ben. Néhány év múlva már széles körben termesztették.

A paradicsomra vonatkozó első európai leírások az itáliai Petrus Andreas Matthiolustól származnak (1544), aki az általa termesztett változatot arany almának (pomid’oro) nevezte. Tehát ez a fajta sárga volt, alakja pedig lapos és szegmentált. Még ugyanebben az évben előállította a piros színű változatot is. A rákövetkező évben, 1553-ban, Németországban, Georg Oelinger (Nurenburg) bemutatott egy másik piros színű fajtát, és még két sárga színűről is beszámolt. Az 1700-as évekre már a paradicsomok egész sorozatát állították elő. Linné utal arra is, hogy a kis bogyójú, fürtös vadparadicsomot hosszú évek óta dísznövényként tartották. A L. pomiferum, cerasiforme, humboldtii fajtákat szerelem almaként (pomum-amoris) tartották számon. Az 1824-es Kertészkedési Praktikák című könyvben az alábbi változatokat sorolták fel: kis- és nagybogyójú, sárga és piros fajták.

A paradicsom botanikailag gyümölcsnek tekintendő. Az egész növény – levele, szára, megmosott gyökérzete és sérült bogyói is – felhasználhatók. Az összezúzott növényi részekre vizet öntünk, félóráig főzzük, majd leszűrjük. 2 liter törzsoldathoz 10 liter vizet és 40 g káliszappant adagolunk. Az így nyert permetlével levéltetvek, rágókártevők és atkák ellen védekezhetünk.

Az amerikai Cornell Egyetem kutatói kísérleteik során érdekes felismerésre jutottak, szerintük a paradicsom főzve értékesebb. Az addigi hiedelemmel szemben a paradicsom főzve – például spagettiszószként – egészségesebb a szívnek, és jobban erősíti a szervezet rákkal szembeni ellenállását, mint nyersen. A hőkezelés állítólag megnöveli a likopin beépülését a szervezetbe. Ez azért lényeges, mert a likopin antioxidáns vegyület, az antioxidánsok pedig közömbösítik a daganatos betegségek kialakulásában fontos szerepet játszó szabad gyököket.