Egy éve – all for Jan

Sokszor elképzeltem, milyen lehetett egy éve az este február 21-én Ján Kuciakék nagymácsédi házában. Azt a jelenetet, amikor a jegyesek esti rituáléja közben megjelenik a gyilkos. A két fürge észjárású fiatal valószínűleg rögtön megérti, mi történik, de valahogy mégsem hiszi el, hogy ez velük ebben az országban megtörténhet.  

A nyers, brutális erőszak kioltotta az életüket, de százezreket rázott fel a közönyből. Százezrek fogták fel hirtelen, milyen országban élünk, és mondtak határozott nemet erre a korrupt, aljas, bűnözőket védő és támogató rendszerre. 

A két fiatal halála új fejezetet nyitott az újkori Szlovákia történelmében; az, hogy milyen irányban folytatjuk tovább, már rajtunk múlik. Rajtunk áll, hogy mihez kezdünk az örökségükkel. Az örökség rendkívül értékes: reményt és erőt hagytak nekünk. Reményt, hogy saját életünk alakítása a mi kezünkben van, és erőt, hogy ne féljünk. Hallottuk a felvételt, amelyen Kočner fenyegeti Kuciakot, és közben arra gondoltunk, hogy ez nem történhet meg újra. 

Kuciak halála után egy új történet kezdett íródni, amelynek fordulatait egy tévésorozatban vagy bűnügyi regényben még élveznénk is, de így, hogy a mi életünk, társadalmunk a tét, már nem tudunk lelkesedni érte. Fordulatos és sötét év volt 2018. Robert Fico, Robert Kaliňák, Tibor Gašpar, Róbert Krajmer, Peter Hraško, Martin Glváč, Ladislav Bašternák, Marián Kočner, Mária Trošková, Alena Zsuzsová és hosszan lehetne még sorolni a neveket, amelyektől hangos volt a sajtó az elmúlt egy évben, és akik közül sokan visszasírják a régi életüket. Az újságírógyilkosság után felszínre került mocsok hullámai összecsaptak a fejük fölött.  

Emlékszünk az első reakciókra, Gašpar ügyetlen terelési manővereire, a sajtótájékoztatón az asztalra kipakolt egymillió euróra, a volt miniszterelnök összeesküvés-elméleteire és sorosozására. A kikényszerített és az utolsó pillanat utáni, szégyenérzet nélküli lemondásokra. Egy sötét világ egymásba kapaszkodó figurái, akik még mindig abban érdekeltek, hogy az általuk kiépített és működtetett gonosz, hitvány rendszer fönnmaradjon. 

A mi dolgunk pedig, hogy ezt a rendszert lebontsuk, és helyette egy tisztességesebb, élhetőbb országot építsünk. 

Ez az építkezés régóta tart, és valószínűleg egy – folyamatosan új kihívásokkal teli – végtelen folyamat. Ha tágabb kontextusban szemléljük, akkor minimum az 1989 utáni szabadság és demokrácia iránti vágyról van szó. Mindig lesznek, akik le akarnak téríteni a helyes útról, akik zsákutcába akarnak vinni, de a mi felelősségünk, hogy éberek és bátrak legyünk, s világosan artikuláljuk, mit szeretnénk. Megtehetjük ezt ma a tereken és később a szavazóurnáknál.
Martina és Ján, nem felejtünk!