Tiltás helyett jobb a figyelmeztetés

Nehéz kisgyermeknek lenni. Nehéz a kisgyereknek megbirkóznia saját érzelmeivel: indulataival és félelmeivel nehéz egyszerre megfelelnie a felnőttek elvárásainak és saját, belülről fakadó igényeinek, vágyainak.

Mindenekelőtt azzal, hogy csak abban korlátozza a gyereket, és csak annyit tilt meg neki, amenynyit feltétlenül szükséges. Nem várhatjuk el például a két-három éves gyermektől, hogy „maradjon nyugton” – hiszen óriási mozgásigénye van, képtelen erre. Hiába tiltja meg neki a szülő azt is, hogy sírjon – nemcsak a nagyobb gyerek, de még a felnőtt se tudja a sírást vezényszóra abbahagyni. Az ilyen – a gyerek fejlettségéhez nem szabott – elvárások, tilalmak, amelyeket a gyermek mégha akarna, akkor se tudna teljesíteni, nyugtalanná, elkeseredetté teszik. Hiába igyekszik, az ilyen elvárásoknak nem lehet megfelelni! Ha azonban továbbra is unos-untalan ilyen tiltásokat hall, megszokja, hogy nem kell mindig odafigyelni a szülei szavára, „süketté“ válik kívánságaik meghallására.

Sokszor tiltanak meg a szülők olyasmit, amit nyugodtan megengedhetnének. Pedig a fontosabb, jelentősebb követelmények teljesítésében is mennyit segítene, ha lényegtelen, jelentéktelen dolgokat nem tiltanának meg minduntalan. Annak is jelentősége van, hogy hogyan fogalmazzuk meg kéréseinket. Gyakran adódik olyan helyzet, amikor magát a tiltást akár el is hagyhatjuk. Ha a gyerek egy olyan tárgyat vesz el, amit nem szívesen hagyunk nála, sokszor az is elég, ha megkérdjük, hogy tegye le, tegye vissza. Úgy is figyelmeztethetjük, hogy „az az apa tolla” - ahelyett, hogy azt mondanánk „ne nyúlj hozzá“. A megelőző, a figyelmeztető mondat arra ad lehetőséget, hogy a gyerek „presztízsveszteség” nélkül visszavonuljon, önállóan, maga válassza a helyes, az elvárt cselekvést. Ezzel szemben az elhangzott tiltást mindenképpen akadályozásnak érzi. Számtalan esetben lehet élni tiltás helyett ilyen figyelmezetéssel. A pohár törékeny, a kés éles, a kályha meleg, a kavics piszkos vagy sáros – mondhatjuk a gyereknek, s ezzel mintegy felkínáljuk neki, hogy észszerűen, a valósághoz alkalmazkodva, de szabadon cselekedjen. Ráérünk akkor tiltani, ha a figyelmeztetéssel nem értük el, amit szerettünk volna.

A két és fél éves Ritát nagyon vonzotta anyja piperetáskája. Hacsak tehette, titokban kirámolt belőle, egyszer még ki is festette magát. Anyja néhányszor megkérte rá, hogy ezt ne csinálja, nem szereti, ha a dolgai között turkál – aztán egyszerűbbnek látta, ha egy magasabb polcon tartja a szépítőszereit. Eltelt néhány hét, el is feledkezett az egészről, míg egyszer véletlenül hozzáférhető helyen és szanaszét hagyta a festékeit. Rita vitte utána, miután gondosan mindent visszatett a táskába. „Ugye, te is örülsz, hogy visszaraktam?” – kérdezte.

Ahhoz, hogy a gyerekek így érezhessenek, csak úgy lehet eljutni, ha a szülő a tiltás, elvárás megfogalmazásakor nem a saját akaratát vagy hatalmát állítja a gyerek kívánságával vagy cselekedetével szembe, hanem arról beszél, hogy miért nem engedheti meg ezt vagy azt a gyereknek. A csésze például törékeny, nem játék, inni szoktak belőle: a könyvet szabad nézegetni, de tönkremenne, szemét lenne, a szülő megengedné, hogy tépjék.

Az indoklás, magyarázat azonban önmagában még nem elég ahhoz, hogy a kisgyermek meg is tegye, amire kérjük, illetve, hogy lemondjon a tiltott cselekedetről. Ezt csak úgy érjük el, ha elegendő időt adunk neki, és kivárjuk, amíg teljesíti, amire kértük. Ha tehát például egy gyerek a csészét kérésünk ellenére se tette vissza a helyére, kérjük el tőle, és tegyük olyan helyre, ahol nem férhet hozzá.

Részletek Kálló Éva, Kenéz Márta, dr. Lőrinczy Erzsébet A kisgyermekkor című munkájából