Ragályos a nevetése

Apja, a 88 éves „pipás bácsi”, ahogy egymás közt emlegettük Kollár Józsefet, aki éveken át volt az Új Szó sportriportere, még nyolcvan után is kijárt a teniszpályára, tele volt energiával. Fia, aki régebben a Szlovák Televízió magyar adásának volt vezető szerkesztője, aztán közgazdászként három nagy pénzintézményben dolgozott vezető beosztásban, most pénzügyi tanácsadó, egy kis galériát is működtet, és örökké nyüzsög.

Szenvedélye a tenisz. Van úgy, hogy naponta, de hetente háromszor-négyszer biztosan a pályán van. Valamennyi Grand Slam-tornára eljutott, no, nem részvevőként, de a pályát majdnem mindenütt kipróbálta, Melbourne-ben az egyik szomszédoson épp Agassi, a másikon Arantxa Sanchez edzett.

Bár párbajtőrvívóként ismerték (egy időben a hazai szövetség elnöke is volt), edzősködött Kuwaitban, és felesége, Darina is vívó volt, valójában a teniszpályán kezdte. Ma is állítja: „Butaság volt, a tenisznél kellett volna maradnom. De akkor már úsztam, atletizáltam, s végül a vívásnál kötöttem ki.”

Nem véletlen, hogy ezekről a sportokról írt az édesapja – bár soha nem irányította a fiát ide vagy oda – talán a zongorát kivéve. Tíz évig járt zeneiskolába, s a konzervatóriumba is felvették. „Én mindig öttusázó akartam lenni, nagyon tetszett, hogy öt különböző sportágban kell helytállni.” Végül a vívás mellett döntött. Első nekifutásra megnyerte az országos bajnokságot, de az öttusa iránti vonzalomból mára is megmaradt azért valami – a futás és az úszás. Ez segített abban, hogy az aktív sportolás befejeztével (1980) könnyebben át tudjon állni. „Továbbra is jártam futni, lőni, lovagolni, állandó kondícióban voltam. Télen fociztam, pingpongoztam, síztem – rendszeresen. Másfél évtizede, amikor egy magánbankhoz kerültem, le kellett fékeznem egy kicsit, de futni még eljártam hetente kétszer-háromszor, nyolc-tíz kilométert azért mindig megtettem hegyről le, hegyre fel. S ez mindmáig megmaradt.”

Genetikai adottságain kívül ennek köszönheti fiatalos külsejét, lendületét. S kifogyhatatlan humorának. Ugyanolyan jóízűen tud kacagni, mint édesapja. Szinte ragályos a nevetése. „A test ma is megköveteli a mozgást – figyelmeztet. – De a tenisz az más, az játék. Abba belebolondultam.” Szenved, ha nem mehet ki a pályára. A kínok kínját élte át, amikor a dereka fájt – ez a vívás után maradt. „Kétszer már a neurológián is feküdtem. Speciális gyakorlatokat kellett végeznem, hogy megerősítsem az izomzatot, s aztán lassan kezdhettem megint előről.” Azt mondja – a rá jellemző öniróniával, amiben van némi realizmus is –, hogy hiába vigyáz, ez már haláláig marad. „Komolyabb bajom nem volt, ínhúzódás, meg ínszakadás, itt-ott epebántalmak, de a betegség hál’ istennek elkerült, mint édesapámat.”

Azért az evéssel – pedig szereti a hasát, s beutazván a világot, sok finomságot megkóstolt –, már vigyáznia kell. „A metabolizmus már más, nem szabad sokat enni, édességből sem – mutat az előttünk tornyosuló finom csokoládégolyócskákra. Az igazság az, hogy ötvenen túl nagyon fontos az önfegyelem. A feleségem egészségesen főz, felnőtt lányunk, aki Amerikában járt egyetemre és szintén teniszezett, sem evett zsírosat, vigyázott az alakjára.”

Bár hatalmasat kacag, amikor azt mondja: inkább választja az önfegyelmet, mert orvoshoz utál járni, elhiszi neki az ember, amit mond. Ő valóban habzsolja az életet. S ez – főleg a mai világban – valóban művészet.