„Azóta jobban becsülöm az életet”

„Az egyik januári éjszaka arra ébredtem, hogy ott térdel mellettem. Elviselhetetlen hasi és mellkasi fájdalmai voltak, alig értettem, mit beszél. Gyorsmentő vitte be az érsekújvári kórházba” – meséli édesanyám. „Az ügyeletes orvos nem is foglalkozott vele, annyit mondott, másnap menjen el a körzeti orvoshoz és utaltassa be magát belgyógyászhoz. Megdöbbentem. Ezt a beteg embert így magára hagyja?!” Nem volt más választásuk, hát hazamentek. Édesapám állapota nem javult, így másnap felkeresték egyik ismerős orvosunkat. „Nagyon sokat köszönhetünk neki és testvérének. Kivizsgálta, és megállapította, hogy mellkasában nagy mennyiségű víz halmozódott fel.” Néhány napi kórházi kezelés után hazaküldték, de állapota nem javult, így újra kórházba került. „Közben apum, váratlanul meghalt. Férjemet ez lelkileg nagyon letörte, állapota tovább romlott” – meséli a történetet anyám. Édesanyám és nagynéném elintézte, hogy szállítsák át a pozsonypüspöki kórházba. „Szerdán este bementem hozzá a kórházba. Azt mondta, már nem bírja tovább. Az EKG-ja csaknem vízszintes vonalat mutatott. Borzasztó volt, hogy tehetetlenül csak ülök mellette. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, teste fel volt puffadva.” Amikor állapota válságosra fordult, gyorsmentővel már másnap reggel átszállították a püspöki kórházba. Másfél liter vizet csapoltak le a szívéről – az orvosok szerint a legutolsó pillanatban. Ám a CT-vizsgálat daganatot is kimutatott. Egy hét múlva új műtét következett, szövetmintát is vettek.

Március végén apámat nagyapa temetésére hazaengedték a kórházból. Utána a pozsonyi szívkórházba került műtétre. De gyomrában gyulladást állapítottak meg, a műtétet elodázták, néhány hétig megint az újvári kórházban kezelték. Pozsonyban május 5-én távolították el szívéről a daganatot. Édesanyám szeme könnybe lábad... „Ez volt életem legrosszabb időszaka. Voltak olyan pillanatok, amikor mindent fel akartam adni. Férjem válságos állapotban, apu halott, még csak nem is tudtam méltón gyászolni. Erőt vettem magamon. Azt szokták mondani, hogy ha a Jóisten bajt ad, akkor erőt is.”

A műtét sikerült. Sugárkezelés, majd kemoterápia következett. Még a terápiák előtt egyik ismerősünk elmesélte, rákbeteg édesanyja mi mindenen ment keresztül: hajhullás, rosszullétek, gyengülő idegrendszer.

„Igyekeztem erős maradni. Anyósomnak is mondogattam: Mama, ha úgy érzi, elcsuklik a hangja, inkább ne telefonáljon neki. Sok éjszakát végigsírtam, ott, ahol senki sem látott. Mindig csak pozitív dolgokról beszéltem. Közben sokat olvastam a betegségről, a gyógyulási lehetőségekről. Amíg otthon volt, sokféle zöldséglevet készítettem neki, ő meg itta. Szerencsére adott a véleményünkre” – meséli édesanyám.

Ez az időszak lelkileg és anyagilag is nehéz volt. ”Meg akartam fogni a pénzt, szükség lesz még rá. De aztán inkább vettem neki drága cipőt, ruhákat, hogy lássa, nem mondok le róla. Hinni kell abban, hogy minden jóra fordul.”

S hogy élte meg ezt azt az időszakot maga a beteg? „Először azt sem tudtam, miről van szó. A szívemmel volt baj, amiatt kerültem kórházba. Egy hétvégére éppen hazaengedtek, a hazaadott kórlapon akkor láttam meg a diagnózist: rosszindulatú daganat. Nagy csapás volt. Nem is akartam elhinni. Átvillant az agyamon: most már akkor végem?” – merül el gondolataiban édesapám. Szeme könnytől csillog, de aztán hirtelen kitisztul. „Az orvosok meghagyták a reményt. Csak akkor ijedtem meg igazán, amikor közölték, hogy a szívemet is meg kell műteni, mert a daganat oda is átnőtt. Gondoltam, ez Isten akarata. Isten kezében vagyok, másodsorban pedig az orvosokéban és a családoméban.”

Beszélgetésünk során arca egyre derűsebbé vált, jókedvűen idézi fel ezeket az emlékeket. „Édesanyátok sok zöldséglevet készített, frissen sajtolt feketeretket zellerrel meg céklát sárgarépával, itt-ott almával. Naponta ezt a rossz kotyvalékot itatta velem. De segített, jobb lett a vérképem. Most, mikor már kicsit jobban érzem magam, áttértem az esténkénti egy deci vörösborra. Mégiscsak ízletesebb, mint ezek a löttyök.”

Örömmel mondja: „Nem szabad, hogy az ember elhagyja magát. Amikor édesanyátok látta rajtam, hogy elmerengek, mindig közbeszólt, más témát hozott fel. Sosem fogom neki elfelejteni, mennyire tartotta bennem a lelket. Ha a család kiáll melletted, sok mindenre képes vagy.” S megjegyezte: „Az onkológián is kérdeztem az orvosnőt, van-e remény. Ő meg visszakérdezett: Gondolja, ha nem lenne, foglalkoznék magával? Ez is segített pozitívan gondolkodni.”

A legnehezebb kérdés végig ott motoszkál bennem... Mondjon valamit a jövőről... „Néha-néha még most is összeszorul a gyomrom, de aztán igyekszem rögtön valami jobb dologra terelni a gondolataimat. Az ember még mindig ugyanúgy fél, a baj még mindig ugyanúgy visszajöhet. De a múltat le kell zárni, előre kell nézni.” Sok időt töltöttem el mellette a pozsonyi szívkórházban, mialatt húgom az egyetem előadásait mellőzve otthon segített édesanyánknak. A kórházban a nyomasztó légkör ellenére igyekeztünk vidám hangulatot teremteni. Időnként nagyon nehéz volt apánk előtt visszatartani a sírást, leplezni félelmeinket, de mindenki erőt vett magán – legalábbis amíg vele voltunk. Vajon nem érezhette úgy, hogy betegségét nem is vesszük komolyan? „Nem. Nem szabad a betegségre gondolni. Ez néha nem is olyan egyszerű. De ti mindig jobb kedvre derítettetek, elfeledtettétek velem a bajt. Anyátok mindig mellettem állt.”

Apám az elmúlt év több mint egyharmadát kórházakban töltötte. De bármilyen jól felszerelt is egy kórház, az ottlét nagymértékben a személyzettől függ. „A legjobb emlékeim a pozsonypüspökiről vannak. Egy fantasztikus orvos műtött, Haruštiak professzor. Közvetlen, jókedvű ember, meggyőzően és megnyugtatóan tudott az emberrel beszélni. Az ottani személyzettel, a sok magyar nővérkével is jól kijöttem. A pozsonyi szívkórházban Holomáň docens is ilyen közvetlen, segítőkész szakember. Törődött a pácienssel. Le a kalappal ezek előtt az emberek előtt! Hányszor hallani, hogy itt meg ott százezres csúszópénzeket adnak. Ha ezen múlott volna, akkor én már rég halott vagyok. Ha orvosaim nem lettek volna ilyen kiválók, a nővérek ilyen hozzáértők, családom ilyen kitartó, nem tudom, lett-e volna bennem ennyi erő. A Jóisten kezében vagyunk mindannyian. Az életet azóta jobban becsülöm. Korábban az ember túlságosan beleélte magát a dolgokba, amelyek most már nem tudnak annyira idegesíteni. Kaptam egy ösztönzést, hogy élni kell.” (Szil-Va)

Felhívjuk olvasóink figyelmét, osszák meg velünk gyógyulásuk történetét. Leveleiket szerkesztőségünk címére várjuk. A borítékra írják rá: „Gyógyulásom története”