Az a bizonyos hat hét

A gyermekágyas kifejezés új értelmet nyert számomra: rájöttem, hogy nem rám vonatkozik, hanem bizonyára gyermekemre, aki igen sok időt töltött az ágyában (nem úgy, mint a mamája).

Rendkívül ösztönzően hatott rám, hogy párommal karöltve kisbabánk felmerülő igényeit maradéktalanul sikerült ellátnunk – mégpedig szűnni nem akaró lelkesedéssel. Ami saját igényeimet illeti – egy hét elteltével már nem lehetett becsukni a hűtő ajtaját a mamám felgyülemlő főztjétől, amit egyszerűen elfelejtettem megenni. Úgy tűnik, a pluszkilók még elegendő energiát biztosítottak számomra, de a családom egyre jobban aggódott, sanyarú éhhalálom lehetőségét előrevetítve.

Nálam azonban preferenciát élvezett a reggeli etetés, böfiztetés, pelenkázás és altatás után a zuhanyozás, ami a nap fénypontját jelentette. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora élményt jelent az ötperces ázás... Kivéve, amikor csemetém épp akkor sírt fel, miután magamra locsoltam az első adag vizet. Ilyenkor viszont könnyedén megdöntöttem a gyorsasági zuhanyozás Guinness rekordját.

Mire a tusolással is végeztem, nagyjából 11.30-ra járt az idő, és akkor elgondolkodhattam azon, most vajon reggelizzek, vagy inkább ebédeljek? A kérdést többnyire újfent éhező kisbabám döntötte el helyettem: ő bizony ebédelni kívánt. Kisfiam, ha kajáról van szó, nem ismer tréfát – ha nyugodt előkészülettel találtam volna húzni az időt, éktelen sírásba kezdett, úgyhogy jobban jártam, ha összekaptam magam, és ugrásra készen vártam Őbabasága eszmélését, amikor is azonnali hatállyal megkezdhetem táplálását.

Apropó sírás: mindenhol azt olvastam, hogy egy valamirevaló édesanya meg tudja különböztetni csemetéje óbégatásait. Szorgosan füleltem hát ... és az eredmény: bömböl, még jobban bömböl, iszonyúan bömböl...

A délutáni szoptatások alkalmat adtak egy kis kikapcsolódásra, nevezetesen tévénézésre. Kár, hogy pelenkásom mindig úgy időzített, hogy brazil szappan-eposzt adtak (a többi adón TV shop, illetve véget nem érő nyereményjáték közül választhattam). Ennyit a tévénézésről.

Egyik hétről a másikra kialakult a napirendünk: a kezdeti 3 óránkénti evést 4-5 órás szakaszok váltották fel – hát lehet ennél jobbat kívánni? Most meg tessék: 3 óra elteltével már a faliórát lesem, be-berohangálok a szobájába, és alig tudom kivárni, hogy végre felébredjen, és magamhoz ölelhessem a kis puha, meleg testét.

Szóval nem állítom, hogy az a bizonyos 6 hét gyógyüdülés volt, de összességében nem is volt olyan fárasztó.

Kedves új szülők, ha nem veszítitek el humorérzéketeket, még élvezni is fogjátok ezt a soha, de soha vissza nem térő időszakot! (B. A.)