Aki elfelejti mobilját, az potenciálisan a gyermekéről is képes megfeledkezni

Sajnos a múlt héten is előfordult Szlovákiában, hogy egy kisbabát a tűző napon az autóban hagytak. Szerencsére a járókelők észrevették, és kihívták a rendőröket, akiknek sikerült megmenteni az életét. Múlt héten közöltük Gene Weingarten 2009-es, Pulitzer-díjas cikkének első részét arról, hogyan felejtheti el valaki gyermekét egy napon felforrósodott autóban. Most közöljük a cikk második részét.

Csupán öt nappal azelőtt, hogy a virginiai Miles Harrison a munkahelye előtti parkolóban felejtette tipegő korú fiát, hasonló eset történt néhány száz mérföldre délkeletre. Egy hosszú munkanap után Andrew Culpepper villanyszerelő felvette a kisfiát a szüleinél, hazavezetett, bement a házba, aztán elaludt, elfelejtve, hogy a fia az autóban van.

Harrisont bíróság elé állították, Culpeppert nem. Mindkét esetben a döntés egy személyen múlt.

Az eltérő ítélet

Harrison ügyében Ray Morrogh volt az ügyész, aki egy interjúban el is magyarázta, miért vádolta gondatlanságból elkövetett emberöléssel Harrisont. „Ha valakinek gyerekei vannak, akkor felelős értük. Nagyon erősen védelmezem a gyerekek biztonságát.”

Morrogh-nak két gyereke van, 12 és 14 évesek. Megkérdezték, el tudja-e képzelni, hogy hasonló dolog vele is megtörténhet. A kérdés hallatán kicsit meghátrált. Elterelte a témát, majd tíz perccel később így felelt: „Azt kell mondanom, nem, ez nem történhetett volna meg velem. Én figyelmes apa vagyok.”

Portsmouthban Earle Mobley hozta meg a döntést, hogy ne állítsák bíróság elé Culpeppert. Bármilyen tragikus volt is a gyermek halála, a rendőrségi nyomozás bizonyította, hogy nem történt bűncselekmény, mert nem volt szó szándékosságról. Culpepper nem hazardírozott a gyermeke életével – elfelejtette, hogy a gyerek ott van az autóban.

„Az a legegyszerűbb, ha az esküdtszékre hagyjuk az ügyet, de nem ez a helyes” – állítja Mobley. Egy ügyész felelőssége, hogy igazságos döntéseket hozzon, nem az, hogy valamiféle eredménylistán újabb pontokat szerezzen.

„Érdekes, hogy éppen ma beszélünk” – jegyzi meg Mobley. Öt gyereke van. A hatodiknak ma lenne a születésnapja. „Leukémiában halt meg 1993-ban. Majdnem hároméves volt.” Mobley elhallgat. Nem szeretné, ha nem megfelelő kép alakulna ki róla. A törvény nevében hozott döntést, teszi hozzá, de „azt is tudom, milyen érzés, mit tesz veled, ha elveszíted a gyereked”.

Az emlékezet tévedhet

„Az emlékezet egy gép, és nem hibátlan – mondja David Diamond. – A tudatos elménk a fontosságuk szerint rangsorolja a dolgokat, de sejtszinten a memóriánk nem így tesz. Ha képes vagy arra, hogy elfelejtsd a mobiltelefonodat, potenciálisan arra is képes vagy, hogy elfelejtsd a gyereked.”

Diamond a Dél-floridai Egyetem molekulárisfiziológia-professzora, a memória szakértője, aki néha feledékeny. Nemrég, útban a bevásárlásra elfelejtette, hogy csecsemőkorú unokája az autó hátsó ülésén alszik. Csak arról jutott eszébe, hogy a felesége, aki mellette ült, szóba hozta a gyereket. Diamond pontosan érti, mi történhetett volna, ha aznap csak egyedül van a gyermekkel. S azt is pontosan érti, miért.

Az emberi agy, magyarázza, egy lenyűgöző, de sok részből összerakott eszköz, amelyben az újabb és kifinomultabb struktúrák az alacsonyabb rendű fajok által használt agy-prototípusokon helyezkednek el. Az „eszköz” legfelső szintjén találhatók a legokosabb és legfürgébb részek, a prefrontális kéreg, amely gondolkodik és analizál, valamint a hippokampusz, amely a rövid távú emlékeket alakítja ki és tárolja. Alul pedig találhatók a törzsdúcok, amelyek majdnem megegyeznek a gyíkok agyával – ezek irányítják az akaratlagos, de ritkán tudatos cselekvéseket.

Diamond rámutat, hogy az ismerős, rutinszerű motorikus készségeket igénylő szituációkban az emberi agy a törzsdúcokra hagyja a feladatot, mint egyfajta robotpilótára. Miközben a prefrontális kéreg és a hippokampusz tervezi a napot, az ignoráns, de hatékony törzsdúcok vezetik az autót, veszik a kanyarokat. Ezért van az, hogy sokszor úgy jutunk el A pontból B pontba, hogy nem is tudatosítjuk, milyen úton haladtunk, milyen tájat láttunk.

Általában, hangsúlyozza Diamond, ez a feladatleosztás „gyönyörűen működik, mint egy szimfónia. De néha az 1812-es nyitány lesz belőle. Az ágyúk veszik át a szerepet, és győzedelmeskednek.”

„A szülői törődés milyensége irreleváns – állítja Diamond. – A fontos tényezők, amelyek megjelennek ezekben az esetekben, a stressz, érzelmi feldúltság, kialvatlanság kombinációi a napi rutin megváltozásával. A törzsdúcok azt akarják tenni, amit szoktak, és a tudatos elme túlságosan le van gyengülve, hogy ellenálljon. Egy sebezhető hippokampuszban az emléknyomok felülíródnak, mint egy számítógépes programban. Hacsak nincsenek újraírva – például a gyermek sír, vagy a feleség szóba hozza a gyereket –, teljes egészében el is tűnhetnek.”

A félretett megoldás

Három NASA-mérnök, Chris Edwards, Terry Mack és Edward Modlin 2000-ben elkezdett dolgozni egy olyan termék fejlesztésén, amely megakadályozhatja az ilyen tragédiákat. Azután fogtak hozzá, hogy kollégájuk, Kevin Shelton az autójában felejtette a kilenc hónapos kisfiát a NASA egyik laboratóriuma előtt. A feltalálók kifejlesztettek egy eszközt, amely érzékeli a gyermek súlyát az autóban, miután leállították a motort, s jelez egy kulcstartóra is helyezhető riasztó által. Az eszközt könnyű használni, relatíve olcsó, és működik.

Mégsem találjuk meg a polcokon. A fejlesztők nem találtak partnert, amely belefogna a gyártásba. Az egyik nagy probléma a perelhetőség. Ha véletlenül csődöt mond a szerkezet, és egy gyermek meghal, a gyártó komoly pereknek nézhet elébe. A másik probléma pszichológia: a marketinges tanulmányok szerint nem sokan vásárolnák.

A magyarázat egyszerű. Mindenki azt hiszi, vele ez sosem történhet meg.