Újra felfedezett ősi búzafajták

A búza a perjefélék családjába tartozik, elterjedése annak is köszönhető, hogy nagyon jól tud alkalmazkodni a különféle éghajlati körülménykehez. Termesztése nagyon régi időkre nyúlik vissza, őse a vad alakor, ebből származik a diploid (AA) alakor, a tetraploid tönke vagy a durumbúza (AABB), majd a hexaploid (AABBDD) tönköly, vagy közönséges búza.

Ma már 12 000 fölött is lehet a búzafajták száma a nemesítéseknek köszönhetően. Napjainkban azonban ismét kezdik felfedezni az ősi búzák előnyeit, amelyek ugyan nem rendelkeznek olyan nagy termőképességgel, mint a legújabb nemesített fajták, így kevésbé „nyereségorientáltak”, viszont beltartalmi értékeik miatt egyre keresettebbek, így akár magasabb áron is értékesíthetők. A hagyományos búzával szemben sokkal igénytelenebbek a talajt és az éghajlati adottságokat tekintve, ezért akár 900 méteres tengerszint feletti magasságig is elvethetők még decemberben is. Termesztésük mégis sok odafigyelést igényel, annak ellenére is, hogy a betegségek kevésbé támadják meg. Ugyanis nem szereti a műtrágyát, ezért nem műtrágyázott, nem vegyszermaradvánnyal teli területre ajánlott ültetni.

A másik ősi búzafajta a tönkebúza, amely kalásza olyan, mint a durumbúza. Hegyvidéki területeken is termesztik, mivel hideg és szárazságtűrő, és gyenge minőségű talajon is viszonylag jó terméshozamra képes. Kiváló beltartalmi értékekkel rendelkezik. A tönkebúza nem ugyanaz, mint a tönkölybúza, az előzőt 10 ezer éves leletek bizonyítják, a tönkölybúza fiatalabb búzafaj, és más genetikai tulajdonságokkal is rendelkezik.

Általánosságban elmondható, hogy az ősi búzafajták a modern nemesítésekhez viszonyítva több növényi zsírt, foszfort, nátriumot, káliumot, béta-karotint, B6-vitamint, mikroelemeket, esszenciális aminosavakat, valamint lizint is tartalmaznak. Viszont hozamaiban jóval elmaradnak a modern nemesítésekhez viszonyítva, így ezek sosem lesznek képesek kiszorítani a piacról azokat.

(-er)