Nem, mese ez, gyermek

CSANDA GÁBOR

A Tesz-Vesz Város című – gyerekeknek szóló – könyv (szerzője Richard Scarry, magyarra Réz András fordította) első fejezetében megismerkedünk a főbb szereplőkkel. Középpontban „Lucerna gazda” és családja áll: megtudjuk róluk, hogy miből élnek. Nos, a bakkecske apuka sokféle zöldséget termel, noha csak hárman vannak. Amit nem esznek meg, azt eladja a zöldségárus macskának („Zeller zöldséges”), a tőle kapott pénzen új ruhát varrat magának a nyúlnál („Férc mesternél”), régi traktorja helyett újat vásárol a rókánál („Tüzes kovács”) – a szöveg itt bővebb magyarázattal is szolgál: „Az új traktorral könnyebb lesz a munkája, több zöldséget, gyümölcsöt tud termeszteni” –, s persze ajándékot vesz feleségének (fülbevalót) és fiának (kistraktort). A lap alján: „Lucerna gazda maradék pénzét a bankba tette. Aztán hazahajtott.”

Már rég nem élt a nagymamám (mami), amikor a fiammal ezt a mesekönyvet olvasgattuk, még a kapitalista világberendezésen innen, még a szocialistán nem túl, de nekem már akkor mesébe illőnek tűntek azok az idők, amikor a mamival piacozni jártunk. Nehéz megtörténtnek tartani, amire pedig emlékszem, hogy a fölös zöldséggel meg gyümölccsel egy öregasszony meg egy kisgyerek Kisújfaluról Újvárba vonatozott, s vissza. (Segítség nélkül egyikünk se tudott fölszállni a vonatra.) Két kosárral: a nagyobb a mami bal kezében, a kisebb a kendője csücskére kötve, jobb kezével engem vezetett. Abból, amit eladtunk, a vonatjegy meg a piacdíj (meg a nekem vett fagylalt) leszámítása után lett a maminak pénze. Abból fizette ki Vondra bácsit, a falu egyetlen szlovák emberét, hogy tegye rendbe a kéményt.

Azt is olyan nehéz ma már hitelesen előadni a gyereknek, hogy a friss termények a piacon voltak kaphatók. (Vagy hogy a mami nem permetezett. Hogy a paprika nem így nézett ki. A szilváról nem is szólva.) Hogy mindig minden elfogyott. Aztán persze járt ő nélkülem is, a falu és a város közti majorokban meg telepes falvakban, s árulta házról házra például az almát meg a körtét. Akkor biztos mondta, de már nem emlékszem rá, azok mért vették – meg kell kérdeznem néprajzos rokonaimtól vagy történész ismerőseimtől: a majorokban nem termett gyümölcs? S hogy tojással jártunk bevásárolni (mármint hogy pénz helyett azzal fizettünk a boltban), az már nekem is olyan, mint valamiféle homályos hátterű rege. Mindenesetre volt abban a gyermekkori életemben némi fogalmam arról, hogy józan paraszti körülmények közt működhet (nincs erre megfelelőbb kifejezés, és tényleg működött) a kínálaton és a keresleten alapuló világ, amit akkor persze nem kapitalizmusnak, hanem piacnak hívtunk.

S persze, nem jól mondom, nem mesekönyvet olvasgattunk a fiammal, a Tesz-Vesz Város éppen hogy az életről, az okos, értelmes, kölcsönösen előnyös közösségi munkáról szól. (Az ismertetett fejezetnek Mindenki dolgozik a címe.) Kicsit arról, hogy ha mindenki azt csinálja, amihez ért, s amire valóban szükség van, a maga hasznán kívül a többieknek is hasznára van vagy lehet: a zöldségtermesztő a zöldségesnek, a szabónak, a kovácsnak, a bankárnak és így tovább. A további fejezetekben az derül ki, mire költötte pénzét a zöldséges és családja, a szabó és családja, a kovács – és így tovább, így épül ki Tesz-Vesz Város. Szó szerint felvirágzik: magas házak emelkednek, új, széles aszfaltutak épülnek. (Azt is csak itt láttam s olvastam eddig, hogy „az út középen egy kicsit emelkedett, hogy az esővíz lefolyhasson róla.”)

Nem tudnám megítélni, milyenek ma nálunk a háztáji gazdálkodás kilátásai, mekkora a haszna, s hogy a valós Lucerna gazdák játszanak-e bármilyen szerepet a társadalomban. Valahányszor újra kezembe veszem ezt a régi gyerekkönyvet (az 1976-os eredeti angol kiadás magyarul 1984-ben jelent meg először), egyre inkább úgy érzem, mégis mesekönyv. Amitől persze meglehetősen szomorú leszek. Nem azért, mert nem él már a nagymamám, vagy mert nem olyan ízűnek érzem a körtét, mint gyerekkoromban, ez sajnos természetes. Hanem mert sokszor úgy tűnik, aminek majdani eljövetelében bíztam, már az is a múlté lett.