A világ legsokoldalúbb hangszere

Ha jól tudom, úgy indult a pályád, hogy barátaid szórakoztatására elkezdtél szájharmonikán ökörködni. 
Igen, egyszer egy társaságban kezembe került egy hangszer, és rájöttem, hogy minden akkori világslágert el tudok játszani rajta. Nagy sikert arattam ezzel a produkcióval a kocsmákban, aztán egy zenész ismerősöm azt mondta, hogy valószínűleg abszolút hallásom van, és komolyabban kellene vennem a zenélést. Gyerekként szinte mindenki találkozik a szájharmonikával. A szülők általában azért veszik meg a srácoknak, mert ez a legolcsóbb a hangszerboltban, és ezen a legkönnyebb hangokat kiadni. A legtöbb gyerek egy darabig elszórakozik vele, aztán félreteszi és elfelejti, mert jönnek az újabb játékok. Én is így voltam ezzel hatévesen. Szóval az emberek többsége nem sokra tartja a szájharmonikát, el sem tudják képzelni szólóhangszerként, vagy hogy a gyerekük ezt tanulja, mondjuk a hegedű helyett, aminek sokkal nagyobb a presztízse. 

Nehéz rajta játszani?
Nehezebb, mint gondolnád, ha igazán beleásod magad. Az a baj, hogy még a bárokban játszó, egy szál gitáros énekesek sem veszik komolyan, mert csak arra használják, hogy itt-ott színesítsék vele a hangzást. Szóval szájharmonikásnak lenni nem pálya. 

Kivéve, ha korszakos tehetség az illető, akivel a Blue Note első francia előadóként köt lemezszerződést, és rögtön három albumra... 
Nagy adag szerencse is kellett ehhez, plusz egy remek zenekar, színvonalas dalok, valamint az a bizonyos piaci rés, amit akkor tölthet be az ember, ha jókor van jó helyen. Tizenéves koromban szerettem bele ebbe a hangszerbe, mert édesapámnak köszönhetően felfedeztem a bluest. Little Waltert, Sonny Boy Williamsont, szóval olyanokat, akik elképesztő dolgokat műveltek szájharmonikán. Korábban csak Bob Dylant és Neil Youngot hallottam harmonikázni, és azt hittem, ez a hangszer ennyit tud. Aztán leesett az állam, kinyílt előttem egy új világ. Akkor még eszembe se jutott, hogy én is próbálkozzam, de a fülembe ragadt a hangzás, a virtuóz variációk, a cifrázások. Úgy tanultam a legnagyobbaktól, hogy nem is tudatosítottam a tanulás folyamatát. Amikor aztán belefújtam a hangszerbe, már világos volt, mit akarok elérni rajta, illetve sejtettem, mire képes. Hamar rájöttem, hogy a dzsesszben is használható, amit szintén imádtam. És mivel elég sokféle zenét hallgattam, az első saját dalaim írásakor sem érdekeltek a fiókok. Szerintem minden mindennel keverhető, nem kell leragadni egy stílusnál, csak azért, mert azt nem szokás mással párosítani. Nálam popos elemek is bőven vannak, és a harmonika köti össze a különböző stílusokat. Talán ez tetszett meg a Blue Note-nak, amely az utóbbi időben rugalmasabb, nyitottabb. Vagyis nem akarják, hogy csupán dzsesszkiadóként tartsák őket számon. 

Gondolom, ma már profi hangszeren játszol. 
Dehogy! Egy olyan típust szeretek és használok a leggyakrabban, ami kb. húsz euróba kerül bármelyik boltban. Egyszerűen az áll a szájamra. Sokan cukkoltak emiatt, ezért egyszer rászántam magam, hogy csináltassak egy profi hangszert egy menő amerikai műhelyben, ahol a legnagyobb sztárok a megrendelők. De csak néhányszor játszottam rajta koncerten, mert idegen volt, és később sem tudtunk közelebb kerülni egymáshoz. Meggyőződésem, hogy ez a világ legsokoldalúbb hangszere, ugyanakkor nem mindenkinek felel meg minden típus. Akkor jó, ha a szájad részének érzed, ha szinte összeforrsz vele. 

A dalszövegeid angol nyelvűek, és a zenédben sem fedeztem fel semmi franciát. Mi az oka ennek?
Ez sokaknak nem fog tetszeni, de nem igazán kötődöm ahhoz a fajta zenéhez, amit a világ többi részén francia zenének neveznek. Keveset jelentenek nekem a sanzonok, a romantikus párizsi melódiák, de a népzene sem dobogtatja meg a szívem. Talán túlságosan kozmopolita vagyok. Eddigi életem során New Yorkban szerettem igazán lakni, pont azért, mert olyan sokféle, színes és nyughatatlan az a város. A szövegeimet viszont nem azért írom angolul, mert engem már csak a nemzetközi piac érdekel, hanem szimpla gyávaságból. Egyszerűen úgy érzem, az anyanyelvemen nem tudnám maradéktalanul kifejezni, amit gondolok. Annyi jó költőt ismerek és szeretek, hogy bőven van, ami elijesszen a szövegírástól. Nem akarom, hogy röhögjenek a béna rímeimen. Az angolt simulékonyabb, egyszerűbb, világosabb nyelvnek érzem, mint a franciát. Valahogy könnyebben adja magát. 

Vannak egyéb fóbiáid is?
Például az éneklés! Szükséges rossznak tartom, és csak azért vállaltam, mert ha már én vagyok a frontember a bandában, akkor nem tolhatom rá másra. Az átlagosnál csak valamivel jobb hangom van, ugyanez vonatkozik a gitárjátékomra is. De szerencsére kapaszkodónak mindig ott a szájharmonika!