A kevesebb néha több

Korunk égető problémái nem megoldódni látszanak, inkább halmozódnak, súlyosbodnak. Az egyik ilyen gond a túlzásba vitt fogyasztás miatt kialakuló nyersanyaghiány, valamint a mindent elborító szemét. Arra a kérdésre, hogy gátat lehet-e vetni a fogyasztás egyre növekvő igényének, meg kell vizsgálni, miből ered ez az igény. 

A tárgyak halmozásáról először a neolitikus forradalomban beszélhetünk igazán, amikor az ember már nem csak a túlélésre összpontosított, biztonságban érezhette magát a kialakuló társadalmi hierarchiában. Ennek a hierarchiának a tetején voltak azok, akik a legtöbb földet birtokolták. Kitermelték a mindennapi betevőt, és ami azonfelül maradt, azt elraktározták, esetleg elcserélték. 

Ételre mindenkinek szüksége volt, könnyű volt vele kereskedni. Fizetségül szolgálhatott például a földműveseknek, akik így még több terményt termelhettek, vagy a kovácsoknak, akik jobb eszközökkel látták el a földműveseket. Később szükség lett építészekre, akik a termények tárolására raktárakat emeltek, a falu lakosainak házat építettek valamilyen juttatás fejében. Az így kialakult településeknek törvényekre volt szükségük, és emberekre, akik ezeket betartatják: katonákra, akiket szintén fizetni kellett, és akik hűségesek voltak az uralkodóhoz. Az egyre több tranzakció miatt létrejött a pénz, és a kereskedelem beindult. Az ókori városállamoknak, majd később a birodalmaknak, a feudalizmuson alapuló királyságoknak és főleg a kapitalizmusnak is az alapja a termelés és kereskedelem. 

A civilizáció fejlődésével a tárgyi kultúra is egyre finomodott. Vegyünk például valami egyszerűt, mint az étkezés: kezdetben az ember kézzel evett, majd idővel kialakultak az első edények és evőeszközök, végül eljutunk oda, hogy a különböző ételekhez különböző edények, poharak és evőeszközök társultak. Ugyanezt el lehetne mondani mindenről, a ruházattól egészen az építészetig. A tárgyi kultúra szorosan össze van kötve a társadalmi rétegekkel. A történelemben sokszor észrevehető, hogy a nemesek hamarabb kezdtek el kést és villát használni, mint a parasztok, de ahogy idővel nőtt az átlagemberek vagyona, úgy elkezdtek az addig kizárólag nemesi tradíciók átcsúszni az alsóbb rétegekbe is. De miért is igénylik az egyszerűbb rétegek ezeknek az új tárgyaknak a birtoklását? Maga a társadalom sugalmazza, hogy birtoklásukkal jobbak leszünk, és fontosabbak. 

Ez az állítás igaz ma is. Nem csak a média által sugárzott reklámokra gondolok. Vegyük például a kisgyermeket! Amikor megszületik, szükségletei közé csak olyanok tartoznak, mint az étel, a szülők szerető ölelése, a kommunikáció és lehetőség a világ felfedezésére, amihez hozzátartozik a játék is. Ahogy növekszik, úgy a szülők sem elégednek meg azzal, hogy kavicsokkal játszik, hanem mindenféle játékot vásárolnak neki. Valahol itt kezdődik el, hogy a gyerek megtanulja, többet is birtokolhat, mint a minimum. A külvilággal való találkozás tovább építi a szükségek tárházát. Idővel megtanulja, miben kell óvodába és később iskolába menni, milyen táska és milyen tanszerek szükségesek, hogyan kell késsel és villával enni, milyen könyveket ajánlott elolvasnia, a kultúra milyen elemeivel kell bővítenie ismereteit, milyen készségekre kell szert tenni, stb. A felnőtté válás útján a szükségletek egyre bővülnek. Világossá válik, hogy milyen munkára, lakásra, autóra kell vágyni. A nyugati civilizáció emberének a szükségletei többnyire kívülről generáltak. Ezért van az, hogy nem elég az a három póló és két nadrág, hiszen a társadalom elvárja tőlünk, hogy színházban másképp jelenjünk meg, mint az iskolában. A fogyasztás másik oldala, hogy minden birtokolt tárgy a tulajdonosáról is elmond valamit. Egy drága autó tulajdonosa azt sugalmazza, hogy az illetőnek jól megy,  biztos sikeres a munkájában (vagy jó kapcsolatai vannak). Egy értékes műtárgy birtoklása nemcsak arról szól, hogy a tulajdonosnak kifinomult az ízlése, hanem státusszimbólum is. 

Láthatjuk, hogy a fogyasztás, a birtoklás igénye mély emberi tulajdonság. A bolygónk ökoszisztémája jelenleg a katasztrófa határán áll. Az, hogy tennünk kell, egyértelmű, a kérdés az, hogy mit és hogyan. Ez nem azt jelenti, hogy menjünk vissza a barlangokba. A megoldás az egyensúly megtalálása. A legelső és legfontosabb lépés mindenképpen a fogyasztás visszafogása. A második, de az elsővel egyenrangú lépés az újrahasznosítás. Ezeket mindenkinek a saját környezetében meg kell tennie.  

Azonban akármilyen szép és jó is az átlagember igyekezete, sajnos nem elég, mert akik a legtöbb környezetszennyezést okozzák, azok nem érzik magukat érintetteknek, hogy önmagukat visszafogják. Úgy érzik, hogy fennmaradásukhoz megfelelő erőforrás áll rendelkezésükre.  

A globális kapitalizmus szabályozásának kigondolása, érvényre juttatása még el sem kezdődött, és amíg a hatalmasoknak nincs káruk belőle, addig nem is fog. Külső nyomás hatására ez változhat, de egy ilyen nagy rendszer merev és nehezen mozdítható, ezért mindenképpen időigényes lesz.  

Talán új manipulációt kéne bevezetni, olyat sugalmazni, hogy az a trendi, aki „zölden él”. Lehetséges lenne ilyen? Vannak ez irányban erőfeszítések. Voltak és ma is vannak annak érdekében is, hogy az emberek a belső tartalmaik csiszolásával foglalkozzanak a legújabb autó megszerzése helyett. De vajon megbecsüli-e a társdalom azokat, akik ezt az utat választják? Úgy gondolom, nem nagyon. 

Az az igazság, hogy el sem tudom képzelni, hány generáció erőfeszítésére lesz szükség, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, mennyivel kéne kevesebbet akarni, hogy többet élhessünk a saját életünkből a tárgyak megszerzése helyett. Amit pedig végképp nem tudok megjósolni: van-e még rá időnk? 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/12. számában jelent meg!