Cogito: A lélek rejtelmei

Vasárnap

Ahogy arról az év végén beszámoltunk, 2022-ben is médiapartnere volt a Vasárnap a pozsonyi Duna utcai Alapiskola és Gimnázium szervezte Cogito esszéíró versenynek. Ismét remek írások érkeztek számos alap- és középiskolából, saját kategóriájukban a legjobbakat mi is bemutatjuk. Elsőként a vágsellyei Szabados Tímea írását, aki a nemcsak kategóriája, hanem a verseny abszolút győztese is egyben.

Lélek. Milyen szép maga a szó is. Úgy indul, mintha egy nagyot sóhajtana az ember, aztán röviden, gömbölydeden lezáródik.

Ha belegondolunk, épp ilyen az életünk. Az elején nagyra nyitjuk a szánkat, és üvöltünk, ahogy csak kifér rajta, a végén pedig lehunyjuk szemünket, elkoppannak az utolsó hangok, és lelkünk már reppen is. Mi csak hisszük, hogy hova, de ő pontosan tudja. Nem szükséges, hogy az ember mindenről informálva legyen. Tud már elég dolgot! A test például nyitott könyv előtte. Tisztában van vele, hogyan jött létre, hogyan alakult sejtről sejtre. Pontosan ismeri azt az isteni kompozíciót, ahogy működik, és rögtön van diagnózisa rá, ha hiba csúszik a gépezetbe.

Mennyivel másabb a lélek! Azt nem lehet megfogni, szétboncolni és laboratóriumban vizsgálni, így hát csak annyit tudunk róla, hogy van. És ha már van, ez azzal jár, hogy tud örülni, szárnyalni, sírni és fájni. Ezer arca van a léleknek. Beteg is lehet. Ez leginkább akkor fordul elő, mikor szegény alultáplált. Nincs semmi, ami jobb kedvre derítené, egy apró gesztus, mondat, egy hűséges barát, egy magába szippantó könyv, ami felvidítaná. A lélek ott lebeg az érzelmi semmi kellős közepén, és szépen lassan haldoklik. A végstádiumban már hiába lesz ott egy ablakból feltáruló, ezerszínű tájkép, nem fogja észrevenni. Nem fog kimenni a természetbe.

A test és a lélek óhatatlanul összetartozik. Test nem létezik lélek nélkül, és lelkeket sem látunk csak úgy repdesni földi porhüvely hiányában. (Na jó, a spiritualitás más téma, most ne keverjük ide.) Mondhatjuk, hogy együtt élnek, de azt, hogy együtt is halnak, már nem. Mert hát mi lesz a testből? Fogadjuk el a tényt, hogy lebomló biológiai anyag, szebben fogalmazva édes anyaföld. Mindenképpen múlandó. Nem tűnik el teljesen, csak elveszti addigi alakját és funkcióját. De hová kerül a lélek? Amit eddig sem láttunk, de határozottan éreztük létezését, az eltűnhet csak úgy? Az nem lehet, hogy a lélek, amely a leghatalmasabb dolog a világon, mert ott jár, ahol akar, azzal beszélget, akivel akar, azt alkot és teremt meg, amit akar – ez a csoda párologna el hirtelen úgy, mint kocsmák borospoharaiból az ital!

Hát akkor hiába a mostanság felkapott lelki egészség szlogen, hiába a pap régi könyörgése a szószékről: „Csak a lelketeket mentsétek!”? Ha a test nem veszik el csak úgy ukk-mukk-fukk, a lélek miért tenne így? Persze, lehet tagadni, lehet fölényesen felszólítani, hogy ,,tessék, mutasd meg, hol a lélek, ha a test itt fekszik ebben a gödörben!” És lám, nem tudom megmutatni. Csak hinni tudom. S állítani, hogy a test és a lélek egy rugóra jár. Életünkben legalábbis. Tartják, támogatják egymást, mint a jó testvérek, és ha az egyik legyöngül, bizony megroppan a másik is. Ilyenkor jönnek a különféle betegségek, ilyen kór, amolyan nyavalya aránytalanul fiatal embereknél. Beszedik a tablettát, eljárnak a kezelésekre, türelmetlenül sürgetik a gyógyulást, csak közben elfeledkeznek a lelkükről. Ki fogja azt pátyolgatni, kényeztetni, tejben-vajban füröszteni? Mindenki átsiklik fölötte, mert azt hiszik, hogyha láthatatlan, nincs is.

Persze, nemcsak akkor kell vele törődnünk, amikor baj van. Az olyan, mint mikor az ateista vészhelyzetben imádkozik. A lelket észre kell vennünk a mindennapjainkban, hiszen mindig nálunk van. Legalábbis én még senkitől sem hallottam, hogy „Jaj, otthon felejtettem a lelkem!” De felfedezhetjük mindennapi beszédünkben, szólás-mondásainkban is. Gyakran hangzik el, hogy ez vagy amaz „megmelengette a lelkem”. Ha erre gondolok, mindig egy mezőt látok magam előtt, ahol a nap sugarai megcsillannak a harmatcseppeken, az apró virágok sárga szirmai pedig aranyban fürdenek. A napfény beszökik az én lelkembe is, és úgy úszik ott végig, mint télen a forró csoki. Ennek ellentéte – mert a világban mindennek van ellenpólusa – a „fázik a lelkem”. Hideg, zúzmarás érzés, ilyenkor javasolnék egy lélekmelegítőt felölteni. Úgy még hatásosabb, ha a nagymama kötötte. Szép dolog, ha valaki „jótét lélek”. Bizonyára eminens a jótékonykodásban, embertársaihoz mindig van egy kedves szava, és ahol szenvedőt, rászorulót lát, rögtön rohan segíteni. A lelket általában a jósággal, a szeretettel azonosítjuk, ezt bizonyítja, hogy a kegyetlenkedőre azt mondjuk: „lelketlen ember”.

Lelkünket elzárva tartjuk, sok-sok réteg mögött, amelyek közül fokozatosan bomlik le egy-egy, ahogy valakit a bizalmunkba engedünk. Ilyenkor, amikor már kialakult ez a törékeny, finom húron pendülő, ám mégis sok terhet elbíró kapocs, bátran kiönthetjük az illetőnek a lelkünket. Olyan is megesik, hogy valaki előtt nem tárulkozunk ki őszintén, ám mégis kitalálja rejtett gondolatainkat – a „lelkünkbe lát”. Ugyanakkor, ha durva, személyeskedő, bántó sértést vágunk valaki fejéhez, szegény nagyon a „lelkére veheti” a dolgot. A szavak befészkelnek a „lelke mélyére”, és ott fognak forogni, égetni, szúrni napokon, heteken – vagy éveken – keresztül. A lélek nem szelektál olyan könnyen, mint a fül.

Gyermekkoromban, ha szüleim rám bíztak valamit, a „lelkemre kötötték” a feladatot. Tudták, ha a lelkemre kötik, nem veszíthetem el, mint a csatot a hajamból. Azt is megtanultam az évek folyamán, hogy ha jó munkát akarok végezni, amit nem fogok szégyellni, mikor kiadom a kezemből, „szívemet-lelkemet” bele kell adnom. Nem ímmel-ámmal dolgozni, hanem szívvel-lélekkel!

Végére hagytam a mondást, hogy „eladta a lelkét”. Ezt a csúnya-csúnya tettet, amit mégis annyiszor látunk a világban. Mert a lelkeket nem csak az ördög vásárolja fel, mint azt olvashatjuk jó egypár történetben, hanem szíves-örömest megveszi azt egy másik ember is pénzért, ígéretért, szép szóért.

Márpedig a lelkünket tisztán kapjuk, mint egy nagy fehér abroszt, hogy mi használjuk, és azt tegyünk vele, amit mi és csakis mi akarunk. Ha úgy tetszik, színesre, tarkabarkára pingálhatjuk, ahogy csak szeretnénk. Igen, az élet gyakorta beletép, meggyűri, de ne feledjük: mindig ki lehet vasalni.

Ne adjuk el a lelkünket! Vigyázzunk rá, mert csak egy van! S ha ezt eltapsoljuk, másikat sehol nem vehetünk.

 

Legközelebb a Kellemes meglepetés kategória győztesének, Dávid Dórának az írását olvashatják.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?