Welcome to Rio

Megvannak a receptjeid a túlélésre. Már nincsenek elvárásaid, abszolút a jelenben élsz, minden jó dolognak örülsz (wifi a buszon, ingyen ásványvíz a tribünön), de nem ringatod magad illúziókban, hogy holnap is így lesz. (Általában nincs is.) Már nem feltételezed, hogy a sajtóközpont büféjében lesz étel. Ha szerencséd van, lesz, ha nem, az is teljesen normális. Ha meglátsz egy kollégát hamburgert majszolni, azonnal sprintelsz, mert tíz percen belül újra elfogy. Sztoikus nyugalommal nézed, ahogy egy olasz kolléga leüvölti az önkéntesek fejét, mert félrevezették a buszok indulásával kapcsolatban. Empatikusan meghallgatod a történetét. Te már ezen túl vagy. Azért az olasz kollégától kapott csoki némileg kellemesebbé teszi a várakozást. Az önkéntesektől nem vársz semmit. Néhányan kedvesek, de általában flegmák, azt is rezzenéstelen arccal néznék végig, ha valaki nyílt kettős lábtörést szenvedne az orruk előtt. Londonban nem lehetett egy pillanatra sem megállni az utcán, mert azonnal három önkéntes termett ott, hogy segítsen megtalálni az utat. De ez Rió. Ha valami problémád van és tanácstalanul körbenézel, még azok is eltűnnek mellőled, akik ott voltak. Egy hét után már mindezt ismered. Belerázódtál. Semmi nem ráz meg. Sőt, néha az az érzésed támad, hogy veled van az univerzum. Néha rendben jönnek a buszok. A gyümölcssalátát pont akkor hozzák a reggelihez, amikor megérkezel. A diktafon eleme nem interjú közben, hanem utána merül le. És akkor ülsz a buszon, elcsigázva, félálomban, de keményen kapaszkodva (ez itt Ayrton Senna hazája, a sebesség iránti vágy mindenkiben benne van, a tehetség sajnos nem). És akkor a sofőr – a hivatalos olimpiai jármű hivatalos olimpiai sofőre a hivatalos olimpiai sávban – egyszer csak hátrafordul, és megkérdezi: – Esetleg nem tudja valaki véletlenül, merre kell menni az olimpiai parkba?