Torinói csokoládé

Kiderült, az egyik legnagyobb olasz napilap tudósítója, Albertónak hívják, torinói, nagyon mérges, mert először rosszul mondták neki, mikor indul a busz, és van nála torinói csokoládé.

Az utolsó napon ismét összefutottunk. Még mindig volt nála csokoládé. Lelkesen mesélte, milyen csodálatos olasz sikereket látott, ő tudósíthatott egy torinói dzsúdós győzelméről, akinek az éremszerzésére senki sem számított, végigkísérte mind a két olasz vízilabda-válogatottat az éremig vezető úton, és most mountain bike-ra jön, de nem ám az olaszok, hanem Sagan miatt, akit egyszerűen imád.

– És mikor indulsz haza?

– Csak kedden utazom, de nem haza. Elmegyünk egy kollégával Argentínába és Chilébe, aztán jövök vissza szeptemberben a paralimpiára. Jönnek a szüleim is, meg az egész család, mert a bátyám versenyezni fog.

Nem igazán tudtam mit kérdezni.

– Milyen sportban?

– Úszásban.

– Van esélye éremre?

– Igen, van – mondta ragyogó szemmel. – Az Eb-n bronzérmes lett, a ranglistán a hatodik, de két orosz is van előtte, úgyhogy még meg kell várnunk, hogy mi lesz az oroszokkal.

Aztán elmesélte, a bátyja 2010-ben szenvedett balesetet, addig sebészként dolgozott, de utána visszatért a sporthoz. Naponta két-három órát úszott, nagyon bízott benne, hogy kijut a paralimipára. Kijutott.

– Nagyon örülünk mindannyian, mert most 35 éves, valószínűleg ez volt az utolsó esélye.

Ilyen történetek is vannak. Hajrá, Alberto bátyja a paralimpián!