Voksfelhajtók

Én viszont előre jelzem: a dolgok ilyetén történése esetén egy határozott verbális rúgással röpítem őket át a kerítésen, garden to garden (kerttől kertig) egészen a harmadik szomszédig. Jómagam ugyanis – önjogú ítélőképességű, saját döntésjogú polgárként – allergiás vagyok az ajtótól ajtóig mozgósításra. A „door to door mobilization” ugyanis pofonegyszerű, de agresszív angolszász kampánymódszer: az éles kampány heteiben, vagy kevéssel előtte, becsönget két rokonszenves buzgómócsing pártaktivista (esetleg a pártlista 150 képviselőjelöltje közül Valaki személyesen). „Jó napot kívánok, Miklósi úr! – mondják szűkülő szemem láttán nehezen palástolt zavarral –, elnézést, hogy zavarjuk, azért jöttünk, hogy ön is, felesége is megismerje egyetlen igaz és hiteles pártunk igen ígéretes, változást, esélyt, biztonságot, kiszámíthatóságot, szakmai átgondoltságot tükröző programját. Továbbá forrón javasoljuk, hogy bennünk és pártunk jelöltjeiben bízva adja majd le szavazatát, ezzel teljesítve állampolgári kötelességét.” Ennyi. Ha pechem van, nem egy, hanem szoros egymásutánban két-három különítmény is becsönget; sőt, mobilon szintén kapok üzenetet, hogy az ország, a jövő, a nyugdíjam, az életszínvonal, a közbiztonság sorsa... Ha az MKP is megtalál, úgy ráadásként a biztos pont, a szlovákiai magyarság európai léptékű jelenlétének lidérces fogadalma... Ha a Híd is eljődögél hozzám, akkor az együttműködés, a tolerancia, a közös hang új útjainak tétova ígérete múlik rajtam.

Szabadjon leszögeznem: az ajtótól ajtóig, a maroktelefonomban börrenő SMS-től SMS-ig mozgósítást necces és kétes módszernek tartom. Ugyanis eleve utálom, ha agitációval próbálnak „közvetlenül elérni”; ha a politikai beágyazás szándékával a küszöbömön tipródnak, hosszú nyakkal akarnak belebámulni a levesembe. És mert a szavazás napján tilos az agitáció, úgy hát már most, elöljáróban és door to door részesítenek abban a kitüntetésben, hogy előelcipelő kampányuk körülzsongott alanyává avatnak. Nos, nem tudom, ki miként van az efféle „kitüntetéssel”, de számomra ebben az (egyébként az MKP által a sajtóban is beígért) ajtótól ajtóigban van valami udvariasan vicsorító erőszak. Becsaphatnám előttük az ajtót, ám a jólneveltségem csak akkor engedi megtenni ezt, ha a becsvágyó voksfelhajtók már elhebegték mondókájukat. Elvégre mégiscsak vendégként, két lábon járó hírvivő-hírhozó reklámújságként „A PÁRT” toppant be hozzám! De számomra azért is necces ez a dolog, mert utálok birka lenni; mert nem állhatom, ha mindenféle pártjegyzékbe vesznek, amelyen számon tartható és a meggyőzési hadjárat után kipipálható vagyok. Nem szeretem az aktivistákat, az ilyen-olyan felelősöket, a szavakat kereső mosolygóembereket, akik somolygó udvariassággal lépnek hátra, ha majd ajtót mutatok nekik. A szemük pedig esetleg azt mondja: „Jó. Most elmegyünk, de megjegyeztük.”

Ezért – a voksfelhajtók munkáját könnyítendő –, nyilván sokunk nevében, elárulom az én/a mi gigantposztereink szövegét: l/ A voksfelhajtók szeretik az ő munkájukat. Mi nem annyira. 2/ A választási időszak időjárás-jelentése: ezen a tavaszon a természeti csapások egybeesnek a természetellenes csapásokkal.

Egybeesnek, mert az egyik párt nagyot mond, a másik nagyot hall; de sajnos akad olyan – mind szlovák, mind magyar – párt is, amelynek kampánynótája: Ahogy én gyűlöllek, nem gyűlöl úgy senki...