Visegrádért szól a harang?

Visszanézve az elmúlt több mint egy évtizedre, elmondható, hogy a csoportosulás, amely a felek akarata szerint sosem öltött intézményi formákat, alapvető eszmei politikai-stratégiai célkitűzését – elősegíteni a szocialista rendszertől megszabadult három ország (Csehszlovákia kettéválasztásával lett 1993-ban lett a háromból négy) összeurópai integrációját – tulajdonképpen teljesítette. Csehország, Magyarország és Lengyelország 1999 márciusa óta tagja a NATO-nak. Szlovákia előtt akkoriban a Mečiar-kormányzat politikája miatt ugyan elúszott a tagság, de a tavaly novemberi prágai NATO-csúcson már Pozsony is meghívást kapott. A másik kiemelkedő fontosságú európai integrációs szerveződés, az Európai Unió – mint már említve volt – a jövő év májusában nyitja meg kapuit a négy ország előtt. Ebből a szempontból nézve a visegrádi csoport ablakának redőnyeit valóban le lehetne húzni. Ráadásul az együttműködés keretében született, de annak kereteit már évek óta meghaladó Közép-Európai Szabadkereskedelmi Egyezmény (CEFTA) a csatlakozással valóban megszűnik, mert az ilyen típusú gazdasági együttműködés és egyezmény az unióban gyakorlatilag értelmét veszti, másrészt pedig a nem uniós országokkal az adott szabályok szerint lehetetlen. Másrészt a CEFTA egyik célja is az volt, hogy felkészítse az egyes országokat és a régiót a csatlakozásra. Az már más téma, hogy a CEFTA egyes tagjai – például Románia és Horvátország – csak később léphetnek be az EU-ba.

Van-e ilyen helyzetben értelme a visegrádi együttműködés folytatásának? Az eddigi kapcsolati formák közül ugyanis csak a kultúra az, amely a Visegrádi Alap révén a csatlakozás után jórészt változatlan formában folytathatja tevékenységét. Az alapot a négy ország azért hozta létre, hogy segítse a kölcsönös kulturális, oktatási és ifjúsági együttműködést, tehát a visegrádi kapcsolat emberi dimenzióit. Nyilvánvaló, hogy bármennyire jó és hasznos dolog is ez, a visegrádi csoport további működtetéséhez igencsak kevés.

Politikai szempontból a csoport eddig is csak konzultatív, egyeztető fórum volt, amelyen keresztül a tagországok közösen is lobbiztak a NATO- és EU-csatlakozásért. Ennyi és semmi több. Szükséges megjegyezni, hogy konkrét politikai kérdésekben viszont eddig sem volt valami nagy-nagy egyetértés a négy ország között. Jó példa erre a legutóbbi dobříši kormányfői találkozó, amelyen senki sem volt hajlandó támogatni azt a magyar javaslatot, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme is bekerüljön a készülő európai alkotmányba. Sőt, Mikuláš Dzurinda szlovák kormányfő kimondottan ellenezte, holott Szlovákiában több mint félmillió magyar él, s a Magyar Koalíció Pártja kormányerő. Vagy egy más téma: éveken keresztül folytak a védelmi miniszteri egyeztetések és hallhattunk hangzatos kijelentéseket arról, milyen jó lenne, ha az érintett országok közös elképzelések alapján korszerűsítenék légvédelmüket, tehát egyfajta vadászgépeket vásárolnának, amivel milliárdokat lehetne megtakarítani. Az eredmény egyenlő a nullával: mindenki mást akart, más megoldást választott. Vagy emlékezzünk a „nagy összeveszésre”, amikor Orbán Viktor volt kormányfő Beneš-dekrétumokat bíráló kijelentései miatt a Magyarországra tervezett csúcstalálkozót Prága és Pozsony lemondta, holott nem a dekrétumokkal, hanem uniós problémákkal kellett volna foglalkozni.

Helyénvaló a kérdés tehát, hogy a jövőben milyen konkrét, közös regionális politikai érdekei lesznek, lehetnek a négy országnak? Manapság már egyre több politikus jelenti ki, hogy a konzultációkon kívül más nemigen, illetve csak ha konkrét regionális projektumok születnének egy-egy területen. Nos, ez mintha Václav Klausnak adna igazat, aki cseh kormányfőként is csak a CEFTA-t ismerte el igazán hasznosnak, fontosnak, míg a politikai konzultatív tevékenységet másodlagosnak tekintette Visegrádon belül. Ezért is került nyilván a megszűnés szélére miniszterelnöksége idején, a kilencvenes évek derekán a csoportosulás. Érdekes: a Klausszal tartott megbeszélés után múlt héten, Budapesten Orbán Viktor is úgy fogalmazott, hogy a nemzeti érdekek védelmében nem biztos, hogy a jövőben is az eddigi felállásban lehet sikereket elérni az unión belül, s meglehet, hasznosabb lesz a helyzetből adódó ad hoc koalíciók létrehozása.

Mádl Ferenc meghívására a visegrádi államfők november 3-án Magyarországon találkoznak, holott jelenleg a csoportosulás soros elnöke Csehország. A valószínűleg Budapesten sorra kerülő tanácskozásnak egyetlen témáját a visegrádi együttműködés jövője fogja képezni. Magyar szemszögből nézve minden hasonló közép-európai regionális együttműködés fontos, hiszen magyarok százezrei élnek a szomszédos országokban. A cseheket viszont politikailag és gazdaságilag is elsősorban Szlovákia érdekli. Pozsony esetében pedig fordított a helyzet. Ugyanakkor Lengyelország – tekintettel nagyságára – már kezd nyíltan európai középhatalomként viselkedni. Az alakuló európai alkotmány kérdésében is kézzelfogható ez az eltérő lengyel álláspont.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a nagy politikai egyeztetések, nyilatkozatok ideje pillanatnyilag valóban lejárt, a regionális együttműködésnek kell emberi dimenziót adni. S itt valóban nem biztos, hogy minden esetben erre a négy országra kell vagy lehet csak támaszkodni. Érdemesnek tűnik tágítani a kört, s szélesebb, valódi közép-európai régióban gondolkodni, s a posztkommunista együttműködést például Ausztriára is kiterjeszteni, hiszen most már nagyjából egy súlycsoportban leszünk. S egy kiszélesített szervezet, mint ahogy a CEFTA is egy kiszélesített gazdasági Visegrád volt, bizonyára erőteljesebben tudja képviselni a régió érdekeit az összeurópai fórumokon. A magyarság érdeke ezt kívánná, s ez is hozzájárulhatna a határok átjárhatóbbá tételéhez, a jobb magyar–magyar kapcsolatok kialakításához. A Visegrádot folytató vagy felváltó regionális együttműködésnek nyilvánvalóan fel kellene vállalnia a szorosabb kapcsolatot a volt Jugoszlávia utódállamaival, illetve Romániával, Ukrajnával, talán Bulgáriával is. Néhány kezdeményezés már történt, s Bécs is egyre aktívabb. Minden jel tehát arra vall, hogy a közép-európai együttműködés eddigi rendszere a következő években módosulni fog, átalakul, s itt az ideje, hogy a magyarság is megtalálja, kijelölje a helyét, felhasználja lehetőségeit ebben a régióban.