Villámlátogatás – de miért?

Vlagyimir Putyin újra Budapesten járt. Két éve még egy hónapon keresztül készült a média az eseményre, most már némi rutinszerűség csúszott a magyar miniszterelnök keleti nyitásának e programpontjába. Az orosz elnök kevés helyre „jár” az EU-ban, Budapest köztük van. Az ukrajnai válság elharapózása előtt Bécsben forgolódott, ügyei vannak Pozsonnyal és Athénnal is. Más helyeken személyesen nem fogadták, legfeljebb nagy csúcstalálkozók mentén húztak félre neki egy széket (például Renzi a milánói expón). A kapcsolat nem szerelemből indult. Orbán Viktor „ruszkik haza”-beszéde a Hősök terén a rendszerváltás ikonikus pillanatává vált. És Orbán ideológiai iránytűje volt, húsz éven át. Ez 2009-ben megváltozott, amikor Szentpétervárott találkoztak, és a közeledési politika folytatódott a második és harmadik Orbán-kormány idején is, a mai napig. De még mindig nincs barátság, és nem is lesz soha. Ez ott volt a levegőben csütörtökön is, a közös sajtótájékoztatón. Putyin jól tudja, hogy Orbán mit gondolhat valójában, vagy legalábbis egy ex-KGB-ügynök számára alighanem hiteltelennek tűnne egy éles fordulat húszévnyi politikai karrier után. De Orbán sem igyekszik az egészet feltétlen barátságnak beállítani. Pragmatikus megfontolások vannak, ezt ő maga és külügyminisztere is többször kristálytisztán elmondta a nagyköveti értekezleteken és más alkalmakkor. Az persze kérdés, hogy az összeszorított foggal való barátkozásnak nem lesz-e túl nagy ára. Nem most, hanem holnap, holnapután, a paksi beruházás végén, a hiteltörlesztés valamelyik évében, ilyen évekből pedig lesz bőven. Az idei sajtótájékoztatón Orbán már világos határt húzott: ő nem kíván a gigászok csatájába beleszólni, Magyarország ismeri saját geopolitikai súlyát. Ezzel elhárította, hogy az amerikai elnökválasztás befolyásolásától Ukrajnáig a most aktuális érzékeny szövetségi–orosz frontvonalról kelljen nyilatkoznia. Felemlegette a Minszki Egyezményt, amely a kelet-ukrajnai helyzetet hivatott rendezni.Emellett persze több olyan megjegyzés volt, amely messze túlmutatott a diplomáciai szükségszerűségen, és a mellette álló Putyinnak kedvezett. De nem történt nagy bejelentés, Putyin is csak harmatosan ukrajnázott (legalábbis korábbi megszólalásaihoz képest). Szinte érthetetlen, miért kellett ezért ideutazni. És tényleg, vajon miért? Ha az orosz elnök számára már önmagában ilyen jelentőséggel bírna, hogy egy NATO-tagállamba látogathat, az súlyos helyzetet mutatna, aligha erről van szó. Ha a magyar miniszterelnök hasznot remélne attól, hogy fogadja az orosz vezetőt, miközben egyes szövetségesei egzisztenciális fenyegetést látnak például a Kreml dezinformációs hadviselésében – az is furcsa logika lenne. A magyar–orosz kereskedelmi kapcsolatoknak sem a szankciók a legfőbb akadályai, hanem az orosz gazdaság helyzete. Hogy néhány zöldbáró szívesen exportálna almát vagy hurkát, az remélhetően nem a magyar nemzetérdek szintjén van képviselve. Vajon beszélgettek valamiről a találkozó bizalmas szintjén, ami igényelte a személyes jelenlétet? Mégis minek szólnak a rendszeres személyes találkozások? A mostani találkozó abban különleges, hogy ezeket a kérdéseket mind nyitva hagyja. Lehet, hogy valami nagyobb csomaggal készülnek a magyar parlamenti választásokat várhatóan két-három hónappal megelőző, 2018-as februári találkozóra. Ki tudja, mit hoz magával Putyin akkor.