Vihar a pelenkában

„...az elmúlt egy év során ezt az egyetlen ügyet voltak képesek előásni a múltamból, és azt személyemmel szemben felhasználni – ez elégedettséggel tölthet el, bár elismerem, hogy a nyilvánosságra került mondatok harmadik fél számára bántók lehetnek.”

(Wladár Sándor olimpiai bajnok, a Magyar Úszószövetség elnöke Szepesi Nikolett úszóról tett magánmegjegyzéséről)

Néhány mondat, illetve egy mozdulat utóélete. Egy olimpiai bajnok, meg a miniszterelnök lánya. Ma az indiszkrécióról, a magánéletről, botlásokról lesz szó. Arról, hogyan hördül föl a hipokrita többség, ha valaki privát beszélgetésben trágár, ha valaki privát programján közönséges. Előbbire, a beszélgetésre egyértelmű, ám törvénytelen bizonyíték van, utóbbira, a szemetelésre meggyőzőnek tetsző – látszó – fénykép.

„az, hogy az államvezető lánya mit művel az autópálya mellett, csak őrá, az útkezelőségre, a közlekedési rendőrségre, a környezetvédelmi hatóságra és a köztisztasági vállalatra tartozik, nem a sajtóra és nem a közvéleményre. Mint ahogy az se lehet ízetlen tréfák tárgya, hogy egy fiatal nő áldott állapotban van.”

(Tamás Gáspár Miklós filozófus, publicista Orbán Ráhel pelenkaügyéről)

Teljesen más esetekről van szó, persze, mégsem, mert összeköti azokat egy súlyos korprobléma: a nyilvánosság kérdése, a nyilvánosságra tartozó vagy nem tartozó dolgok egybemosódása egy olyan világban, ahol a többség kitárulkozik, betegesen ad a látszatra és menekül a visszajelzések élményébe a bizonytalanság és az unalom elől. Ebben a közegben pedig párhuzamosan a felhördülés, a felháborodás gyakorlata is uralkodó: az instant, könnyen oldódó népítéletek kiváló terepe a közösségi média.

Wladár Sándor úszóelnök randán, sőt: ocsmányul beszélt egy korábbi úszónőről, aki különben mintegy beismerésként könyvet írt egykori szabados magánéletéről és férfiakkal folytatott viharos viszonyairól. (Lelke rajta, nyugodtan megtehette, az indiszkréció ma már üzlet.) A magyar sikersportág vezetője egy privát beszélgetésben ragadtatta el magát, amelyet titokban felvett a beszélgetőtárs. Feltenné a kezét az a szent ember, aki barátaival, kollégáival folytatott magánbeszélgetéseiben soha nem szokott olyasmiket mondani, úgy fogalmazni, amit és ahogyan nyilvános közlésben semmiképpen sem? Na ugye. A felháborodás kultúrája azonban szigorú, nem számít, hogy az olimpiai bajnok mondatai nem a nyilvánosságra tartoznak, azokat sunyi, törvénysértő módszerrel, mondhatni ellopták és beemelték a közbeszéd terébe, ahova soha nem tartozott. Életveszélyes tendencia ez, amely oda vezet, mint a futballpályákon a játékosok félelme a szájról olvasástól: suttogó, arcukat eltakaró, idétlen mondataik következményeitől joggal rettegő emberek. Ismerős valahonnan? A kommunizmus korszakából feltétlenül.

A másik idézett eset Orbán Viktor lányáé, aki egy fotó tanúsága szerint horvátországi nyaralásából hazafelé egy benzinkútnál földre dobott volna egy használt pelenkát a gyerek tisztába tétele után. Ha így történt, tényleg nem túl civilizált viselkedés szemetelni, a hölgy hibát követett el. Az apját, annak politikáját, kurzusát gyűlölők azonban mindent belelátnak abba a pelenkába: leginkább bizonyítékot arra, hogy utálatuk tárgya jogosan az. A pelenkával mélyen azonosulók csak azt felejtik el, hogy abban ott van a magyar ellenzék elmúlt nyolc éve is: a tehetetlen düh teszi metaforává Ráhel elhagyott pelenkáját. Maga az ügy – nem ügy. Magánbeszélgetéseink élcelődő tárgya lehet nyilván, de annál több jó ízléssel aligha. Igazat adok TGM-nek, mert nem tartom a szó komoly és szigorú értelmében közszereplőnek a kormányfő családtagjait. És ócska, de annál veszélyesebb módszernek a lesifotózást, amely ország-világ elé teregeti a pimf botlásokat, ezerszeres nagyításban.

„A hírnév egy nagyon kövér néni, aki nem hál együtt az emberrel, de amikor az ember felébred, mindig ott áll az ágya előtt, és nézi.” (Gabriel Garcia Marquez)

Kukkolni, hallgatózni persze csábító, ilyen az emberi természet. Korunk, amely a cinizmus és az infantilizmus szellemét hordozza, megpróbálná normálisnak elfogadni a leskelődés útján hozott statáriális (online) ítéleteket. Így lel az unalom és a képmutatás ideális társra egymásban.