Vétótörténetek, melyek rosszul végződtek

A magyar és a lengyel vétó arról szól, hogy az egyhangú támogatást követelő uniós költségvetést és a járvánnyal kapcsolatos gazdasági mentőalap elfogadást blokkolják, hogy a feloldásért cserébe a jogállamisági ellenőrzés visszakerüljön a tárgyalóasztalra, vázlatos állapotba (ezt ugyanis nem tudják blokkolni, mert nem szükséges hozzá egyhangú szavazás).

Paul Taylor a Politico véleménycikkében érdekes előzményeket gyűjtött össze. A leghíresebb vétók egyike David Cameron brit miniszterelnöké volt 2011-ben, amikor az eurózóna megmentését célzó csomagot nem engedte tovább – pedig egyébként a britek nem is használták az eurót, de a fiskális szigor mindenkire vonatkozott volna. A megoldás hasonló lett, mint amit most jósolnak: a többi tagállam megkerülte a vétót, kormányközi szinten fogadták el a tagállami költségvetések felülvizsgálatára szóló eljárást – egyébként éppen a soros magyar uniós elnökség erős közreműködésével!

Taylor két érdekes példát hoz még. Az egyik Ciprus esete, amely azért lebegtette a vétót a belorusz ügyben, hogy a törökökkel szemben is szigorúbb szankciókat tudjon kiharcolni brüsszeli szinten, hiszen neki ez a nemzeti érdeke. Hasonló módon tehát túszul ejtette az egyébként teljesen konszenzusos döntést a Lukasenka-rezsimmel szembeni fellépésről; a cél ekkor az volt, hogy a török tengeri gázmezőkutatást és kitermelést határozottabban ítélje el a tagállamok közössége.

Ausztria is élt már a vétó lehetőségével – éppen magyar támogatással. A földközi-tengeri uniós ellenőrzést vétózták Líbiával szemben idén márciusban azért, hogy ez nehogy több migráns tengerre szállását eredményezze. Nyakatekert érvelés: azért nem adtak zöld utat a líbiai fegyverembargó betartását ellenőrizni szándékozó uniós missziónak, mert attól féltek, hogy az ellenőrzést végző hajók végül embereket fognak megmenteni…

Mind a ciprusi, mind az osztrák esetben végül feladták a tiltakozók és folytatódott a jogalkotás.

A vétózás tehát durva üzleti eszköz, ha az adott tagállamok tudják, hogy mit szeretnének elérni, és az reálisan elérhető. Tehát nem ütközik a többiek elemi érdekeivel, de maguktól nem lépnének az ügyben – ilyen dolgokban lehet nagy csomagalkukat kötni: te megszavazod ezt nekem, én megszavazom azt neked. Ahogy Angela Merkel német kancellár is fogalmazott a mostani ügyben, ha mindkét oldal kompromisszumkész – a huszonötök és a lengyel–magyar duó – akkor lesz megoldás. Csakhogy a két vétózó miniszterelnök közös nyilatkozata nem sok kapaszkodót hagy a megoldáshoz: a jogállamisági megállapodás teljes visszaforgatását kérik, azzal, hogy elölről tárgyalják újra.

A vétók története tekintetében az látszik, hogy gazdasági vészhelyzetben (2011) a többi tagállam végül nem hagyta a briteknek, hogy berántsák a kéziféket. Ráadásul most ez az ügy nem valami elvont kérdésekről szól, hanem a többi tagállam szavazói számára is érthető dologról. Nevezetesen, hogy az unió ellenőrizhesse az általa adott támogatások törvényes, szabályos elköltését (a jogállamiság betartását e területen). Bármit mondhat már ezután a jogszabály egy-egy részlete, a politikai kommunikációban ez már mindkét oldalon – persze teljesen más értelmezésben – végigfutott. Ez is azt sejteti, hogy nem sok olyan megoldás marad, amellyel arcvesztés nélkül lehet kikeveredni a vétóból.