Válság: The End? Ende?

Csak emlékeztetőül: a problémák akkor kezdtek először komolyra fordulni, amikor Gerhard Schröder az aktív Amerika-ellenességre építette fel legutóbbi választási kampányát – bár az is tény, hogy ennek segítségével végül sikert ért el. Másrészt viszont nagyon mély sebeket ejtett a fél évszázados amerikai–német kapcsolatokon, amelyek mindkét ország számára stratégiai fontosságúnak voltak hosszú időn át. A két hatalom viszonya tovább romlott, amikor 2003 tavaszától Németország nagyon keményen szembehelyezkedett az USA Irak elleni katonai fellépésével, és szakítva azzal a több évtizedes külpolitikai hagyománnyal, hogy Németországnak állandóan egyensúlyoznia kell az amerikai és a francia külpolitika között, s egyértelműen Párizs oldalára állt.

Természetesen mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a német külpolitikában bekövetkezett fordulatot nem lehet kizárólag Schröder kancellár számlájára írni. Tudomásul kell venni, hogy a mai Németország már nem a hidegháborús NSZK. Az egyesítést követően nagyon komoly viták alakultak ki az országban arról, milyen legyen az egyesült Németország kül- és biztonságpolitikája. Ennek a hosszan tartó vitának, amely szorosan összefüggött az identitáskereséssel is, az eredménye, hogy komoly változások történtek az elemzett területeken. Ennek egyik legfontosabb következménye, hogy a német külpolitika már nem egyértelműen Amerika-központú, hanem sokkal nagyobb súlya van Európának, sok esetben éppen Franciaországnak. Bár a jelenlegi német jobboldal, beleértve vezetőjét, Anita Merkel asszonyt is, többször hangsúlyozta, hogy az ő kormányzásuk esetén nem változott volna ennyit az USA-hoz fűződő kapcsolatrendszer, az biztos, Németország és az USA kapcsolatai már nem lesznek olyan szinten, mint a hidegháború idején. A csúcspolitikusok nyilatkozatain kívül ugyanis a legtöbb országban nagyon fontos szerepet töltenek be a szakmai háttérintézetek, elemzők, amelyek-akik formálják a külpolitikai és biztonságpolitika alakulását. Márpedig Németországban már ennek a szakemberközösségnek a véleménye is módosulóban van, és a néhány évvel ezelőtti helyzettel összehasonlítva sokkal kevésbé atlanticista, USA-orientált. A félreértések elkerülése végett azonban hozzá kell tenni: természetesen ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy Németország szakít az Egyesült Államokkal.

Már 2003-ban nyilvánvaló volt, hogy a német külpolitika irányvonala nem igazán tetszik az amerikaiaknak: emlékezzünk vissza az USA védelmi miniszterének, Donald Rumsfeldnek a nyilatkozatára, amelyben Németországot Líbiával és Kubával sorolta egy csoportba. Washington elismerte, minden országnak joga van olyan külpolitikát folytatni, amilyet akar, de mindezek fényében valószínűsíthető volt, hogy Berlin nem számíthat az Egyesült Államok támogatására más kérdésekben. Márpedig most eljött az ideje, amikor Németországnak nagyon nagy szüksége lenne az amerikai támogatásra, hiszen némi esély látszott arra, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa további állandó tagokkal bővülhet, márpedig Berlin nem titkoltan rendelkezik ilyen irányú ambíciókkal. Németország – teljesen jogosan – azzal érvel, hogy a Föld harmadik legnagyobb gazdasági hatalma, az ENSZ költségvetésének jelentős hányadát fizeti, és egyre inkább részt vesz a külföldi békefenntartó hadműveletekben is. Ez utóbbival kapcsolatban érdemes megjegyezni: azért a nemzetközi békefenntartó hadműveletekhez való német hozzájárulás mértéke nem mérhető a másik két európai állandó BT-tag, Nagy-Britannia és Franciaország hasonló erőfeszítéseihez. Ennek ellenére nem vonható kétségbe, napjainkban Németország fontos hatalom. Csakhogy mindez nem elég, hiszen az ENSZ Biztonsági Tanácsának bővítésébe a legkomolyabb beleszólása éppen a jelenlegi állandó tagoknak van. Márpedig ha ezt vesszük figyelembe, rögtön előjön a nemzetközi kapcsolatokban megfigyelhető egyik legfontosabb tényező, az érdek. Ha a berlini külpolitika jelenlegi irányvonala alapján az USA úgy ítéli meg, nem áll érdekében a német állandó tagság – emlékezzünk vissza az Irak körüli huzavonákra az ENSZ-ben, beleértve természetesen a Biztonsági Tanácsot is. Ez a fő oka tehát annak, hogy a Bush–Schröder-találkozóról szóló értékelések meglehetősen szkeptikusak.

Ráadásul, figyelembe kell venni, hogy úgy néz ki, ősztől új kancellárja lesz Németországnak az ellenzéki jobboldali Anita Merkel személyében.

A szerző külpolitikai elemző