Válaszok a bevándorlásra

A bevándorlás, amelyet egyébként Nyugat-Európa nem elszenved, hanem maga kezdeményezett gyarmatosító stratégiáival, majd munkaerő-piaci lépéseivel, tömegessé válása miatt az érintett országok társadalmi szövetének szétfeszítésével fenyeget. Az egyik klasszikus válasz a francia: az ország alapfilozófiája a polgárok egyenlősége, amit úgy érvényesítenek, hogy hivatalosan nem foglalkoznak az etnikumok és vallási csoportok jelenlétével – sőt, még ezzel kapcsolatos statisztikai adatokat sem gyűjtenek. Mindenkire állampolgárként tekintenek. A Franciaországba érkező bevándorlók jelentős része észak-afrikai muszlim (főleg a volt gyarmatokról, a közelebbi, zömében arab Algériából és Tunéziából, de a Szaharától délre fekvő frankofón országokból is), ezért különösen fontos szerepet kap az ún. laikusság elve: az állam és az egyházak teljes szétválasztása. Ennek az elvnek a legmarkánsabb megnyilvánulása a muszlim nők arcát elfedő nikáb és burka betiltása volt 2011-ben. A modell azonban a jelek szerint így, önmagában nem működik, az állampolgár-centrikus hozzáállás ugyanis nem megoldja, hanem elfedi a problémákat. A külvárosi nyomornegyedekben élő sokadik generációs bevándorlók „polgárrá tétele” nem jelenti integrációjukat, csak a létező feszültségek letagadását. A másik klasszikus válasz a brit multikulturalizmus. Nagy-Britannia, az előzőekkel éles ellentétben, nem hogy el- és felismeri a nagyobb bevándorló csoportok jelenlétét, de azoknak csoportos jogokat ad, közösségi kultúrájukat megvédi. Az Egyesült Királyságban így sokkal inkább szem előtt vannak az integrációs problémák, mint a csatornától délre. Itt viszont másfajta problémák bukkantak felszínre: a csoportokként elismert, egyfajta autonómiát élvező bevándorlók izolálódó sejteket alkotnak a társadalmi szövetben. Ezen sejtek egy része befelé, saját tagjai irányában antidemokratikusan viselkedik, az állam azonban ezt a multikulturalizmus örvén csak lassan és esetlenül, vagy egyáltalán nem tudja kezelni. Mostanra pedig ezek a sejtek már terjeszkedő tendenciákat is mutatnak, nem pusztán önvédelmieket.Sem a laikusság, sem a multikulturalizmus nem hozott tehát megfelelő megoldást, kidobásuk azonban korai következtetés lenne. A két hozzáállás ötvözése kecsegtet sikerrel: a csoportok másságának brit elismerése a polgárok egyenlőségének francia filozófiájával. Egyfajta receptet erre az ún. interkulturalizmus mutat, amely a csoportok tagjait indivíduumként kezelve próbál köztük kommunikációs csatornákat kiépíteni. A fenti példával élve: miközben a franciák betiltják a burkát, a britek pedig beletörődnek, egy interkulturális hozzáállás párbeszédet indítana az érintett felek – az azt viselők és a velük élők – között a fejkendő miértjéről, a vele szembeni averziók miértjéről, és a lehetséges kompromisszumokról. A jövő valószínűleg ez, mivel hosszú távon sem a bevándorlók, sem az őslakosok igényeit nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy törvényekkel kordában tartani.