Vajúdtak a hegyek és végül egeret szültek (válasz Varga Sándor írására)

Történt ugyanis, hogy áprilisban a Duray Miklós emlékére szervezett konferencián (Budapest, Országház, 2023. április 20.) és a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága létrejöttének évfordulója kapcsán az Új Szó 2021. június 7-i számában megjelent interjúban (Vállalás és kiállás) elmondtam azt a tényt, ami miatt nevezett 1991 elején kivonult a szlovákiai magyar politika színteréről, és amit 2008 tavaszán az EuroDomino c. szlovák lap is lehozott. Tudniillik, hogy nevezett, akit 1973 nyarán a kommunista titkosszolgálat Bela, majd Archivár fedőnév alatt, 14110 nyilvántartási szám alatt hálózati személlyé, ügynöki kategóriában beszervezett, és aki Duray egyik munkatársaként – a fennmaradt dokumentumok alapján – jelentett, több információt adott át Duray Miklósról az ŠtB tartótisztjének.

Vádak és hazugságok

Varga Sándor zavaros véleménye több szálon fut, szinte követhetetlen, és árad belőle a személyes sértődöttség és az önigazolás téves képe. Ugyan az Új Szóban megjelent májusi interjúra reagál, de eszmefuttatásába beleszövi az Országházban elmondott előadásomat, egy jóval korábbi, ugyancsak az Új Szóban megjelent nyilatkozatomat. Közben olyan vádakkal illet, amelyek szemenszedett hazugságok. Egyszóval, vajúdtak a hegyek és végül egeret szültek. Véleményét több axiómára építi: vezekeltem a múltban elkövetett hibámért, és meddig kell még elviselnem a jogtalan megbélyegzést; az állambiztonság hálózati tagjaként, ügynökeként nem ártottam Duraynak; az állambiztonsági iratok hitelessége kétségbevonható; és végül azt próbálja elhitetni az olvasóval, hogy az egész „ügy” hátterében az én személyes bosszúm áll.

Szembenézés a múlttal?

Hát, akkor vegyük sorjában. A kommunista rendszer bűneivel való szembenézés szükségességéről és a felelősök megbüntetéséről vagy azok személyes felelősségvállalásáról sokan és sokféléképpen fogalmaztak. Tomothy Garton Ash angol történész, a pártállami múlttal kapcsolatban ennek fontosságát az igazsághoz vezető út egyik feltételeként fogalmazta meg. Mindannyian tudjuk, hogy Szlovákiában – de nem csak nálunk – elmaradt a felelősök jogi felelősségrevonása, néhány bohóckodássá fajult bírósági eseten kívül. Ugyanúgy elmaradt a rendszert fenntartók, köztük az ügynökök nyilvános megbánása, bocsánatkérése a pártállam idején betöltött szerepükért és tevékenységükért. Ez utóbbit nagyon sokan a társadalmi megújulás alapvető kritériumaként képzelték el, mondván: ha a titkos hálózat tagjai a nyilvánosság előtt megnyílnak, azon túl, hogy megismerjük az állambiztonság belső, ördögi működési rendszerét, közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük az érintettek emberi megingásának kiváltó okait.

Kacskaringós út

Varga Sándor ezen az úton egy kacskaringós ívet írt le a maga módján. 1991 januárjában, amikor bebizonyosodott, hogy az elmúlt kommunista rendszer titkosszolgálatának ügynöke volt, pártja – az FMK – által megfogalmazott erkölcsi kódex alapján vette a kalapját és távozott a politikából. Nyilvánosan vállalta felelősségét. Csak zárójelben jegyzem meg, akkori párttársai közül nem ő volt az egyedüli személy, aki hasonló lépést tett meg. Ami a nyilvános megbánást és bocsánatkérést illeti, ennek az elvárásnak Varga Sándor egy sajátos módot és tartalmat talált. Történt ugyanis, hogy a Felvidek.ma honlapon 2008 májusában megjelentette „Az érem harmadik oldala” című írását, amelyben az EuroDomino lapban megjelent nagyobb volumenű írásra reagált. Valójában az akkori írás nem a megbánás és a bocsánatkérés logikai sorrendjére épült. Beismeri ugyan, hogy kapcsolatban volt az állambiztonsággal, és hosszú éveken keresztül információkat adott át a vele kapcsolatban álló tartótisztnek, de az együttműködés tényét a félelemre való hivatkozással igazolja, ezzel azt sugallva, mintha a pártállam idején a 70-es és a 80-as években nem lett volna választási lehetősége, ergo mindenki alkalmazkodni kényszerült. Ezzel szemben, elismerve, hogy nem mindenkinek adatott meg a mártírium vállalásának ajándéka, igenis voltak olyanok – a szlovákiai magyar közegben is –, akik a „nem”-mel életüket, szabadságukat, családjuk elemi biztonságát kockáztatták.

Ki az áldozat?

Varga sajátos példája annak, aki a megbánás hiányában önmagából kreált áldozatot. Ezt igyekszik nyilatkozatában tovább csiszolni azzal, hogy az „ügynöktéma” nemzetközileg ismételt tételeit is igénybe veszi, mondván: az együttműködésem során senkinek sem ártottam, „érdektelen és aktualitásukat vesztett információkat” adtam át, és az állambiztonsági dokumentumoknak „több tekintetben is aggályos a tartalmuk”. Csak röviden, miért hamis ez az állítás? Az egykori állambiztonság működéséről sem neki, sem a többi hálózati személynek még a legkisebb ismeretük sem volt. Az ügynök ismerte a vele kapcsolatban álló tartótisztet, de sem a szolgálat belső szabályzatát, sem az eljárás menetét nem ismerte, az átadott információk állambiztonsági hírértékét végképp nem. Amit az ügynök ártalmatlan információnak vélt, vagy ma is vél, azt az állambiztonság ügyesen, konkrét feladatok mentén használta ki más ellen. Így volt ez Varga esetében is, hiszen minden egyes ügynöki jelentésének szerves része volt a felvett információ állambiztonsági kiértékelése! Természetesen voltak olyan esetek is, amikor az ügynök rendszeres időközönként semmitmondó információkat adott át a tartótisztnek, ami miatt megszakították vele az együttműködést. De Varga esetében nem ez történt! A dokumentumok ún. aggályos tartalmáról számos tanulmány jelent meg a közelmúltban. Ezek cáfolják azt az egyszerűsítő általánosítást, hogy a pártállam erőszakszervezetének iratai hiteltelenek. Ez a gyakran emlegetett vád nem veszi figyelembe, hogy az állambiztonsági szervek iratképzési folyamata a korszak standard szabályai szerint zajlott. Természetes, hogy a történész ezeknek a forrásoknak az alkalmazásakor, hasonlóan, mint tartalmában és jellegében is más forrásoknál, a szakma szigorú szabályai szerint járjon el.

Személyes bosszú?

Varga Sándor pamflettje a már felsoroltakon kívül egy további téves és teljesen abszurd tézisre épül. Azt próbálja elhitetni az olvasóval, hogy személyes bosszúm áll az általa kreált ügy mögött. A már említett két megszólalásom csak azt ismételte meg, amit ő maga is már korábban elismert, mely szerint együttműködött az ŠtB-vel és jelentett Duray Miklósról. A bökkenő csak az, hogy amit Varga rólam állít, az hazugság! Az egészből csak annyi az igazság, hogy az SIS-től (Szlovák Információs Szolgálat) 2007-ben átvett ömlesztett levéltári anyag rendezését az én jóváhagyásom alapján kezdték el kollégáim az általam irányított levéltárban. Aki a levéltárosi szakmában csak picit is jártas, az tudhatná, hogy ha egy ömlesztett anyagot rendeznek, akkor azt bizonyos szakmai szempontok alapján végzik. Ebben az esetben az egyik legfontosabb kritérium az volt, hogy ha a „szénakazalban” találunk 1989-ben megsemmisített operatív dossziékba tartozó ügynöki jelentéseket, akkor azok alapján fogjuk azokat rekonstruálni. Az, hogy az én művem lett volna, hogy ebből az egy teherautónyi iratanyagból előkerült pl. Varga Sándorra vonatkozó több jelentés is, ahhoz tényleg nagy fantázia kell! Továbbá azzal vádol, hogy boldog-boldogtalannak kínálgattam a rá vonatkozó anyagokat. Sosem tettem ilyet, mert nem is tehettem! Az anyagrendezés első fázisában a félkész rekonstruált dossziékat elzárva tároltuk, hiszen akkor még nem voltak a levéltár belső nyilvántartásába regisztrálva, így azok nem is lehettek nyilvánosak.

Az ÚPN igazgatója

És itt jön az újabb csúsztatás Varga logikájában. 2007 februárjában Ján Langoš halála után a szlovák parlament sokadik nekifutásra megválasztotta az ÚPN új vezetőjét (az SNS jelöltjét). A új elnök és köztem kialakult feszültség miatt felmondtam munkahelyemen, és 2007. december 1-én visszaadtam igazgatói megbízatásomat. Ezzel megszűnt a munkaviszonyom Pozsonyban. 2008 január közepétől viszont már Prágában voltam, ahol február 1-jével az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárának vezérigazgatója lettem. Ezzel teljesen megszűnt a kapcsolatom az ÚPN-nel, elsősorban az intézet vezetése és a köztem kirobbant feszültség miatt. Ergo, pozsonyi szolgálati időm alatt egyetlenegy kutató, vagy ahogy Varga írja, újságíró sem kaphatta meg a rá vonatkozó iratokat. Szinte mesébe illő Varga logikája az ominózus dokumentumok publikálásáról. Míg 2008-ban a Felvidek.ma weboldalon úgy fogalmazott, hogy azokat egy újságíró közölte, most viszont már azzal vádol, hogy a dokumentumokat 2008-ban felajánlottam egy „szlovák (?!) levéltáros kollégának”. Hát, az igazság az, hogy a 2008-ban megjelent írás szerzője nem volt más, mint az ÚPN levéltárának új igazgatója, aki 2007-től osztályvezetőként végezte az ömlesztett anyag feldolgozását. Gondolom, Varga a kollégát ismeri, hiszen volt munkahelyének, a Szlovák Nemzeti Levéltárnak lett később az igazgatója! Nyilvánosan kijelentem, hogy a Radoslav Ragač által készített íráshoz semmi közöm, sőt arról csak 2011-ben szereztem tudomást.

„Szakmai észrevételek”

Végül egy rövid gondolat erejéig hadd térjek ki azokra a „szakmai-történészi” észrevételekre, melyeket ellenem megfogalmaz. Azok a tények Varga ügynöki múltjáról, amelyek a már említett két helyen elhangoztak, hiteles és ellenőrzött forrásokból származnak, és ahogy már többször is utaltam rá, korábban ő is megerősítette azokat. Úgy látom, számára nem is a nyilvánosságra hozott tartalom okozta a megdöbbenést, hanem elsősorban az, hogy az hol és milyen kontextusban hangzott el 2008 óta újra. De történészként a tények mellett elmenni nem lehet és nem is szabad. Távol áll tőlem, hogy bárki felett erkölcsi ítéletet mondjak ki, amivel Varga vádol. Erre sosem merészkednék, hiszen a történész sosem lehet bíró. Helyes lépést tett Varga 1991- ben, amikor visszavonult, és részben 2008-ban is, amikor egy félresikeredett „szembenéző önvallomást” írt. Ezzel együtt, még ha Duray Miklós megbocsájtását elnyerte is, a történelem kontextusokból és a tényekre alapuló összefüggésekből áll, amit megmásítani akár egy „szembenéző önvallomással” nem lehet.

Az Új Szó a vitát ezzel lezártnak tekinti.