Nincs bocsánat?

A kérdező, Miklósi Péter bevezetőjében leszögezi, hogy az adott témában „… Bukovszky László történész-levéltárost, jelen posztján Szlovákia kisebbségi kormánybiztosát kerestük.” A kérdezett az interjúban röviden ismerteti azon referátumának tételeit, amelyeket a Magyar Országgyűlés főrendházi üléstermében Duray Miklós emlékére rendezett április 20-i konferencián adott elő. Erről egyes internetes portálok bőségesen beszámoltak. Ezért eltekintek a téma bővebb ismertetésétől, csupán a személyemet érintő kitételéhez szeretném a véleményem kifejteni.

Bukovszky László, Duray Miklós 1989 előtti tevékenységének a részleteit ismertetve, kitér a kommunista diktatúra által működtetett titkosszolgálat (közismert nevén ŠtB) által eszközölt megfigyelésekre. Az eddigi sajtóbeszámolók szerint, a budapesti referátumában Duray Miklós közeli munkatársaiként öt személyt nevezett meg, köztük engem is, mint jelentéstevőt. Az említett interjúban az öt közül egy nevet kihagyott! Vajon miért? Már magában ez az egy mozzanat is felveti a történész-levéltáros kolléga módszertani problémáit. Ő ugyanis a témáról előadott referátumában nem tárta fel a potenciálisan meglévő összes információt. Elöljáróban most csak egyet említek: a közeli munkatársak, bármilyen furcsán is hangzik, egyben segítői is voltak Duray Miklósnak. Ez elkerülte Bukovszky L. figyelmét, és egyoldalú ismeretek alapján hirdet ki súlyos erkölcsi ítéleteket. De hogy érthető legyen, dióhéjban ismertetem saját sorsom alakulását és az álláspontomat.

Az ŠtB zsarolása

A velejéig romlott kommunista titkosszolgálat engem is – úgy, mint további tízezreket az országban – keményen megzsarolt. Az 1968-ban tanúsított magatartásomért szovjetellenes tevékenységgel vádoltak. Az 1970-es évek husáki érájában ez főbenjáró bűnnek számított. Erről hivatalos, pecsétes papírom is van. Be tudom mutatni bárkinek. Csak a szerencsének köszönhettem, hogy a tanult szakmámban tudtam elhelyezkedni, a Szlovák Állami Központi Levéltárban (ma: Szlovák Nemzeti Levéltár). Itt is megbélyegzettként a lehető legalacsonyabb fizetéssel. Állandó veszélyt érezve éltem, mert az évente kötelező ún. munka-politikai káderezésnél (pracovno-politické hodnotenie – emlékszik még erre valaki?) bármikor kiszúrhattak volna, amivel veszélybe kerülhetett volna a kenyérkereső állásom. Ilyen körülmények között keresett meg 1973-ban a titkosszolgálat embere, ráadásul egy olyan érzékeny élethelyzetben, amikor nemcsak magamért tartoztam felelősséggel, hanem friss házasként a születendő gyermekemért is. A lakásügyem is függőben volt. Munkahelyileg és családilag is kiszolgáltatott helyzetben voltam. Ördögi módon kitervelt zsarolással álltam szemben! Fiatal voltam, kevés élettapasztalattal, nem volt támaszom, apám már nem élt, partra vetett halként vergődtem a diktatúra szorításában. Nem kívánom senkinek azokat a hónapokat és éveket, amelyeket ebben a nyomorgatott helyzetben kellett 15 éven keresztül átélnem.

Rendszerváltás után

A rendszerváltozás után, pár hónapos kormányzati funkciót betöltve, majd pedig parlamenti képviselői helyemről lemondva, 1991 januárjában végleg kivonultam a politikai életből. Mi következett ezután?

Elöljáróban idéznék egy nyilatkozatot Bukovszky Lászlótól, amelyet az Új Szónak adott Miklósi Péter riporter kérdésére. A kérdés: „A múltfaggatás – értelemszerűen – kisebbségi nemzeti közösségi feladat is. Saját berkeinkben mi az oka az 1989 előtti időkkel való szókimondó szembesülés hiányának?” Bukovszky L. válasza: „Mi, szlovákiai magyarok is ódzkodunk attól, hogy nyíltan szembenézzünk a közelmúlttal.” (Új Szó, 2021. június 16.) Rendben van, ódzkodunk, de ki nem ódzkodik az ilyesmitől a volt szovjet blokk országaiban? Ennek ellenére nálunk is született egy nyílt önvallomás egy konkrét személytől, akit úgy hívnak: Varga Sándor. Igen, valóban, ez nem állítás, ez tény, 2008 óta napjainkig olvasható a Felvidek.ma portálon. Az történt ugyanis, hogy Bukovszky László levéltáros-történész kolléga, amikor a Nemzeti Emlékezet Intézet levéltárának volt az igazgatója, összeszedte a titkosszolgálat rám vonatkozó iratait, majd ajánlgatta, kínálgatta publikálásra szlovákiai magyar kutatóknak, írástudóknak. Két megszólított személy ezt nekem személyesen elmondta. Mivel magyar részről senki sem vállalta a publikálásukat, felajánlotta egy szlovák (!?) levéltáros kollégának, aki ezt 2008 áprilisában megjelentette az EuroDomino c. szlovák nyelvű hetilapban. Hogy Bukovszky kolléga miért éppen a rám vonatkozó dokumentumokat pécézte ki a rendelkezésére álló összes dokumentum közül, nem tudom. Az biztos, hogy én személyes okot erre nem szolgáltattam, így személyes elfogultságot tételezek fel részéről irántam!

Egyoldalú nyilatkozatok

Miért is tartom elhibázottnak és egyoldalúan elfogultnak Bukovszky L. velem szembeni nyilatkozatait? Én 2008-ban az EuroDomino írására mindjárt reagáltam: őszinte, semmit sem tagadó, bocsánatkérő, részletes nyilatkozatot tettem, ami máig elérhető a Felvidek.ma portálon. Tehát 2008 óta folyamatosan jelen vagyok a kibertérben. Ennyit a szembenézésről.

Ezek után, azt hiszem, 2023-ban jogosan tehetem fel a kérdést: miért nem vette figyelembe Bukovszky L. a budapesti előadásában a saját múltammal nyíltan szembenéző önvallomásomat? Számomra a kérdés költői, válaszolni csak ő tudna.

Duray Miklóst, a Jogvédő Bizottság létrehozóját 1963 óta ismertem. Életpályáink 1989 előtt gyakran találkoztak. Nem voltunk kimondottan barátok, de egymást elismerő harcostársakként, ha kellett, vállvetve kiálltunk a magyarság érdekeiért az akkori Csehszlovákiában. Amikor a titkosszolgálat szorításába kerültem, gondot okozott, hogyan kerülhetném el, hogy ártsak neki. Egy idő után rájöttem, hogy a nyomorgatóimmal vitába szállhatok a nemzetiségi kérdésekben. Számukra a Szovjetunió és a párt vezető szerepe volt a tabutéma. Mivel D. Miklós nyíltan vállalta a szembenállást a rendszerrel, arra kellett ügyelnem, hogy ha tudomásom volt konkrét akciókról, azokról csak a megtörténtük után számoljak be. Tudom, ez így egyszerűnek tűnik, de valójában igen bonyolult összefüggésekkel kellett számolnom. Ezekről hosszabban lehetne beszélni, neveket is kellene említeni, de tiszteletben tartom mások személyiségi jogait. Ebből is látszik, hogy Bukovszky L. egyáltalán nem mélyedt el az általa kutatott témában. Nem ismeri a titkoszolgálattal szemben állók, illetve az általuk nyomorgatott szerencsétlenek világát, mégis súlyos, megfellebbezhetetlennek látszó erkölcsi ítéleteket mond ki. Az ŠtB-akták alapján folytatja az olyan szerencsétlenek nyomorgatását, mint az én személyem, csak most más előjellel. Nem sok a különbség a kettő között. Romlottságában mindkettő azonos, 1989 előtt az egyén egzisztenciájának az ellehetetlenülése, ma az erkölcsi megsemmisülése a tét.

Erkölcsi karóba húzás

Köszönöm szépen, történész-levéltáros kolléga, kormánybiztos úr! Az Ön budapesti referátuma alapján, hónapok óta folyamatosan tart a nyilvánosság előtti sarokba állításom. Számomra minden egyoldalúan elfogult, számos tényt és szempontot mellőző nyilvános megjelentetés erkölcsi karóba húzással ér fel. Nekem sem mindegy, de főleg gyermekeim, unokáim, ismerőseim, barátaim miatt bátorkodok tiltakozni. Nehogy már a velem szemben elfogult vádak miatt kelljen lesütött szemmel járniuk a világban!

A rendszerváltozást követően, valamint 2008-ban, a velem kapcsolatos dokumentumok megjelenése után, D. Miklóssal néhányszor végigbeszéltük a diktatúra időszakában velünk történteket. Összeraktuk az információinkat, számos összefüggés derült ki mindkettőnk számára. Nem sokkal a rendszerváltozás után azt hallottam vissza, hogy magasabb tisztségeket betöltött pártemberek arról beszéltek, hogy én általában érdektelen, már aktualitásukat vesztett információkat közvetítettem annak idején a szolgálatnak. Nem kell, hogy ezt valaki nekem elhiggye, de az tény, hogy amikor a kiváló rendező, Koltay Gábor 2010-ben elkezdte forgatni a D. Miklós életéről szóló dokumentumfilmjét, Miklós engem meghívott az abban való szereplésre. Vajon meghívott-e volna, ha ártottam volna neki? A 2011 szeptemberében bemutatott kétrészes filmben, hosszabb-rövidebb snittekben, néhányszor nyilatkozok a Jogvédő Bizottság és D. Miklós tevékenységéről. Ezek a tények is hiányoznak Bukovszky L. előadásából.

Az elmúlt évtizedekben több vita folyt Közép-Kelet-Európában a pártállami titkosszolgálatok hitelességéről. Felvetődött, hogy a szolgálatok dokumentumainak több tekintetben is aggályos a szavahihetőségük. Ennek részleteibe most nincs lehetőség belemélyedni, de az eddig elmondottak is indokolják az óvatosságot és a kritikai elemzést.

Szakmai észrevételek

Visszatérve Bukovszky L. budapesti előadására szeretnék még pár szakmai-történészi észrevételt tenni. A történész szakmában ismert az a jelenség, amikor egy kutató, részben vagy teljesen, hatása alá kerül egy bizonyos forráscsoportnak vagy dokumentumoknak. Átveszi nemcsak az ott előforduló adatokat, hanem a dokumentumok szellemiségét is. Ebből adódóan ignorálja vagy fel sem tárja a témára vonatkozó többi forrásanyagot, valamint teljesen elfeledkezik a forráskritikáról, ami a történész szakmában kötelező módszertani előírás.

Az elmondottak alapján felmerül a kérdés, vajon kitől kapott felhatalmazást Bukovszky László, hogy részleges, korántsem teljes kutatásai alapján, egy igen érzékeny, összetett témában súlyos erkölcsi ítéleteket osztogasson? Nem tudom. De egyet tudok: az 1989 előtti rendszerben engem 15 éven át nyomorgatott az ŠtB, 1991 óta pedig, immár 32 éve, időről időre ki vagyok téve egy nyilvános, kellően át nem gondolt erkölcsi meghurcoltatásnak. Meddig kívánják még folytatni személyiségi jogaim sárba tiprását, annak ellenére, hogy nyilvánosan önreflexiót gyakoroltam, ha úgy tetszik Canossát jártam? Mégsem szűnik meg a nyilvános erkölcsi meghurcoltatásom. Vagy akkor mondja ki valaki: nincs bocsánat. Ez esetben más védekezési módot lennék kénytelen alkalmazni. Egy neves magyar pszichológus nyilatkozott úgy egy szakmai előadásában, hogy csak a pszichopata nem tud megbocsájtani.

Bukovszky László válaszát holnap közöljük