Vajon kis nyelv-e a magyar?

Nem leszünk egyenlők. Egyfelől azért nem, mert az anyanyelvünket beszélők egyharmada határainkon kívül él, távoli szórványokban, olykor egyedüliként, úgy, hogy évszámra nem találkozik magyar szóval. Nehéz a nyelvi sorsuk azoknak a magyarul tudóknak is, akik határaink túloldalán, de hazájukban – Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban – elenyésző arányban élnek. És nincsenek könnyű helyzetben a Jugoszláviában, Romániában, Ukrajnában, Szlovákiában élő magyar anyanyelvűek sem. Szarka László adatai szerint az e négy országban élő szülőknek a negyede-harmada nem magyar nyelvű iskolába adja a gyermekét. (A Szarka Lászlóval készült interjút a 17. oldalon olvashatják – a szerk. megj.) Vannak, akik magyar iskola híján közvetlen kényszerből teszik ezt, és akadnak, akik abból a tagadhatatlanul gyakorlatias megfontolásból, hogy az állam nyelvén tanuló kisdiák könnyebben boldogulhat a középiskolában és a felsőoktatásban. És ezeket a szülőket csak az ítélheti el „árulásért”, aki előbb komolyan végiggondolja, hogy ő maga nem ugyanezt tenné-e hasonló helyzetben, és végiggondolja, hogy mit tenne Magyarországon élő román, horvát vagy szerb anyanyelvű anyaként, apaként.

Nem leszünk egyenlők

Másfelől azért sem ok nélkül volt a magyar a fő tárgya a kis nyelvekről szóló tanácskozásnak, mert az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkor könnyen lehet, hogy nyelvi tekintetben – demokratizmus ide, egyenjogúság oda – nem leszünk egyenlők az angol, a német, a francia államnyelvű országokkal. És e tekintetben is vannak gyakorlatias szempontok. A jelenleg tizenöt országot magában foglaló EU tanácskozásain minden résztvevő beszélhet hazája államnyelvén, és senkinek sem kötelező tudnia bárki más nyelvét. Ebben a helyzetben elvben – ha minden hivatalosan használható EU-nyelvet minden másikra le kell fordítani – minden tanácskozáson száznál több szinkrontolmácsra, azaz szinkrontolmácscsapatra van szükség. Ha három vagy tíz, esetleg tizenkét új tagja is lesz az EU-nak, a fordítási igény megtöbbszöröződik. És akkor még nem esett szó az írásos dokumentumok tömegének kéttucatnyi nyelvre való hivatalos lefordításáról – a kölni Georg Brunner (Brunner György) professzor a fordításnak azt a nehézségét is megemlítette, hogy például a maga szakmájában, a jogban a különféle országok különféle jogrendszerének következtében bizonyos fogalmakra egy másik nyelvben nincs is egyenértékű kifejezés. És efféle gondokkal alighanem az élet más területein is találkozni kell.

Szakterületi „világnyelv”

Michelberger Pál ezzel kapcsolatban azt fejtegette, hogy bármenynyire jól tudja is egy, a világ más tájára szakadt magyar kutató a maga szakterületének „világnyelvét”, a többi szakterületen a nyelv szempontjából föltehetőleg nem ennyire otthonos. Ha tehát egy másik szakterületen tevékenykedő magyar kollégájával érdemben akar gondolatot cserélni – márpedig erre a tudományok interdiszciplinaritásának korában egyre nagyobb szükség van –, akkor mégis a legjobban tudott anyanyelvükre kell váltaniuk. (Szépe György szerint az anyanyelv mellett nemcsak érzelmi érvek szólnak, hanem az is, hogy eszmélésünk időszakában ez a világ megismerésének legfontosabb eszköze.)

Az EU-nak előbb-utóbb döntenie kell: vállalja a soknyelvűséget és ezzel vállalja a költségvetésének már ma is számottevő részét igénybe vevő fordítástömeget vagy egy, esetleg néhány munkanyelv mellett teszi le a voksát, ezzel akaratlanul is másodrendűvé nyilvánítva a többi nyelvet államnyelvként használó tagországokat, áttételesen azok társadalmát is. Magyarországnak sem lesz mindegy, hogy képviselőink magyarul vagy valamelyik – bármennyire jól, de mégsem anyanyelvi fokon elsajátított – „nagy” nyelven adhatják-e elő mondandójukat az EU-ban.

Egy-egy meghatározott országban a tekintetben egyszerűbb a helyzet, hogy lakói kevesebb nyelvet beszélnek, mint ahányat a teljes mai vagy jövendőbeli EU polgárai használnak. Ezekben az országokban gyakori a két- vagy háromnyelvűség – igaz, az anyanyelv dominanciájával. Kiváltképpen áll ez a sajátos helyzetű Kárpát-medencére, ahol számottevő népesség él az anyanyelvétől különböző államnyelvű országban, csupán politikai határral elválasztva egy, az anyanyelvét államnyelvként használó másik országtól. Élnek magyar anyanyelvű emberek például Ukrajnában és élnek román ajkúak Magyarországon úgy, hogy – legföljebb néhány idős férfi vagy nő kivételével – jól-rosszul beszélik a másik nyelvet is. A hétköznapokban nemegyszer előfordul, hogy egy szlovák anyanyelvű magyarul fordul magyar anyanyelvű partneréhez, és az szlovákul válaszol neki. Az ilyen két- vagy többnyelvűség – kiváltképpen, ha az említetthez hasonló udvariassági gesztusok is társulnak mellé – nemcsak a mindennapok kapcsolattartása szempontjából érték, hanem azért is, mert a két- vagy többnyelvű ember két vagy több kultúra értékeivel is megismerkedhet, sőt, a két vagy több nyelv egymástól különböző valóságmegközelítési módjának, logikájának köszönhetően sokoldalúbban láthatja a világot.

Pénz és akarat kérdése

Más kérdés, hogy sok helyütt még a szervesen létező két- vagy többnyelvűség fenntartása is nagyon nehéz. Manherz Károly a szorbok példáját említette. A hajdani NDK-ban a szorb anyanyelvűek egy tömbben éltek, kicsi volt a mozgási lehetőségük. És ennek a kisebbségnek az állam nagyon sok segítséget adott identitásának fenntartásához. Amikor aztán a két Németország egyesült, és megnyíltak az országon belüli és a határokon is átívelő népességmozgás lehetőségei, a szorb tömb szinte egyik napról a másikra megkisebbedett. A jelenlegi német kormányzat pedig nemigen áldoz a szorbok identitásának megőrzésére. A két ok következménye: a szorbok feloldódnak az össznémetségben, nyelvük, idővel élő kultúrájuk – elveszítvén eddigi táptalaját – a kihalás közelébe kerül.

Könnyen erre a sorsra juthat az ausztriai, a horvátországi, a szlovéniai magyarság is – és tegyük hozzá: a határainkon belül élő kis létszámú etnikumok is. Hogy ez ne következzen be, nagy erőfeszítésekre van szükség. Erőfeszítésekre Magyarország és a környező országok részéről, és erőfeszítésekre az érintettek részéről.

Kontra Miklós szerint Romániában egy magyar anyanyelvű gyermeknek ahhoz, hogy anyanyelvén is tanulhasson, másfél tanévnyivel többet kell az iskolapadban eltöltenie, mint román anyanyelvű társának. És ez nyilván nemcsak romániai tanulság. Az eszményi az lenne, ha az alapvető emberi jogok között nem az államnyelven, hanem az anyanyelven való tanulás szerepelne – azzal, hogy mindenkinek meg kell tanulni az államnyelvet is. Természetesen hasznos volna az is, hogy egy magyarországi magyar anyanyelvű gyermek szlovákul, illetve egy Romániában élő román anyanyelvű gyermek magyarul tanuljon meg nem csupán konyhanyelvi fokon.

Mindennek megvalósulása pénzkérdés, akaratkérdés, igénykérdés és ezekkel kapcsolatban – mint erre a tanácskozás valamennyi megszólalója utalt – politikai kérdés. Csakhogy jelenleg – amint ezt a bevezető és zárszót mondó Glatz Ferenc, az MTA elnöke is hangsúlyozta – sem Magyarországnak, sem az Európai Uniónak nincs alaposan kidolgozott nyelvpolitikája, a nyelvhasználatot illető stratégiája. Hogy legyen, azért az EU mai és felvételre váró kisnemzetei összefogva sokat tehetnek – aminthogy az érdekérvényesítő képességük a gazdaságban, a politikában már ma sem elhanyagolható.

A cél az, hogy egyik „kisnemzet” gyermeke se legyen hátrányban a „nagynemzet” gyermekével szemben. Ebben pedig – miközben senki sem vitathatja idegen nyelv, sőt nyelvek ismeretének múlhatatlanságát – semmi mással sem helyettesíthető szerepe van az anyanyelvnek. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek álma – hogy majd minden alföldi falu diákja angolul érettségizik – nem látszik megvalósulóban lenni.

Lesz-e nyelvstratégiánk?

De hogy a következő nemzedékek versenyképesek maradjanak valamennyi más ország fiaival, lányaival, a magunk anyanyelvét is fejleszteni, korszerűsíteni kell – még akkor is, ha egy kétnyelvű vagy egy magyar nyelvű értelmező szótár megalkotása sok pénzbe kerül, és nem hoz olyan közvetlen hasznot, mint egy új gyógyszer vagy műszer kifejlesztése, forgalmazása. Minden lehetséges áldozatot meg kell hozni azért, hogy nyelvünk alkalmas legyen a természettudományok, a technika legújabb ismereteinek, eredményeinek tükrözésére is. Hogy nemzedékek múlva anyanyelvünkön lehessen nemcsak verset olvasni, hanem tudjuk vele működtetni a körülöttünk lévő teljes anyagi világot is. Különben a magyar nemcsak egy esetleg meg nem értést tanúsító EU-politikában, hanem a valóságban is „kisnyelvvé” zsugorodik.

A tanácskozáson elhangzottak szerint a határainkon belülre és kívülre egyaránt vonatkozó magyar nyelvstratégiának – bármilyen lesz az EU előbb-utóbb megszülető ebbéli nézetrendszere, politikája – csak ezek lehetnek az alapelvei. De lesz-e magyar nyelvstratégia?A szerző budapesti munkatársunk