Üzengetők

 

Az év végén esedékes megyei választások kapcsán is gyakran előkerül az érv – sehol semmi, de a sajtóban már folyik az üzengetés, generálják a konfliktusokat, idő előtt megszellőztetik a titkosabbnál titkosabb információkat, szégyen és gyalázat. Ezek az érvek akkor állnák meg a helyüket, ha ténylegesen nehezítenék a szóban forgó tárgyalásoktól várt megegyezést. Bökjük ki, az MKP és a Híd egyeztetéseiről van szó, amelyek egyre szövevényesebbek az idő előrehaladtával. Mindkét fél azt deklarálja, hogy meg akar egyezni, közben a sérelmeiket sorolják a sajtónak. Megegyeztünk, hogy nem adjuk ki a javaslatokat, ők mégis kiadták. Azt mondták, volt megkeresés, de engem még nem kerestek meg. Tárgyaltunk, igen, de nem arról, amiről mi akartunk. Nem is akarnak megegyezni, csak a sajtónak mondják. Eljönnek, leülünk, de nincsenek felkészülve – ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok érkeznek az egyeztetések kapcsán. A sajtó lehozza ezeket, mert hát mit hozzon le, ha egyszer ezt mondták az érintettek. Aztán egyesek szerint a sajtó nehezíti a megegyezést. A megegyezést visztont nem a sajtó nehezíti, hanem azok a politikusok, akik nem képesek parancsolni a szájuknak. Kényes témákban azt is lehet nyilatkozni például, hogy: köszönöm a kérdést, de a véleményemet egyelőre inkább megtartom magamnak (vannak persze, akik ezt mondják). A legfontosabb talán az, hogy különbséget tegyünk a nyilvánosság tájékoztatása és az üzengetés között. A kettő között ugyanis elég könnyen felismerhető határ húzódik. Úgy is be lehet a sajtónak számolni az egyeztetésekről, hogy a másik tárgyalófelet nem minősítjük. A sérelmeket majd el lehet sorolni akkor, ha már lezárultak a tárgyalások. Az egész mostani MKP–Híd-tárgyalássorozat egyébként az emberi kommunikáció tragédiája. Példák. Szeretnénk tárgyalni, de még nem hívtak minket. Nem, mi sem hívtunk senkit. Küldtünk meghívót, de még nem válaszoltak. Szerintem nem is akarnak tárgyalni. De, akarunk mi tárgyalni, de a meghívó csak most jött, három napja, vagy mikor, összehívjuk az elnökséget, visszaírunk. Ilyenkor az jut az ember eszébe: ezek akarnak minket képviselni a megyei önkormányzatokban? Ezek fognak mosolyogni hónapokig a plakátokról a karikáinkért? Miközben arra nem képesek, hogy megszervezzenek egy találkozót a másikkal? Meghívókat küldözgetnek, mintha legalábbis II. Erzsébetet akarnák elhívni. Megfogom a mobilt, kitárcsázom a számot, szevasz, Józsikám, röffenjünk már össze valamikor, találjuk ki, mit akarunk, aztán vagy lesz közös lista, vagy nem. Normális emberek ezt így csinálják. Amit eddig hallottunk az egyeztetésekről, az (kevés kivétellel) legfeljebb csak arra jó, hogy elvegye a szlovákiai magyarok szavazókedvét.