Újra „maďarák”?

Az Ifjú Szivek Táncszínház – az iskolák és kulturális intézmények mellett – van annyira fontos társulat és intézmény egyben, amely miatt érdemes még egyszer megnézni a követelményeket. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor hat évvel ezelőtt az osztrák közmédia európai pályázatot hirdetett komoly vezetői helyre. A követelmény uniós polgárság mellett a német nyelv ún. „excellent” szintű ismerete volt. Sem az állampolgárság, sem a német nemzetiség nem volt kritérium. Ugyanezt tapasztaltam a még önálló Magyar Televízió utolsó elnöki pályázatának kiírásakor is: a magyar nyelv „excellent” ismerete és az uniós polgárság – sem állampolgárságot, sem nemzetiségetnemírt elő a kuratórium. Pedig mindkét esetben úgymond a nemzeti média volt a tét – tehát valahol nagyon is nyelvközeli főtevékenység. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a román közrádió elnökének magyar ajkú, román állampolgárságú egyént választottak, vagy a cseh regionális közrádió-hálózatot évekig egy dári nemzetiségű, menekültek gyermekeként Csehországban született újságíró vezette, látjuk, hogy a nyelvi vagy a „hovatartozási” kritérium az unió munkaerőpiacán már a közszférában is roppantul színes tud lenni.  A magánszférában a multinacionális vállalatoknál évek óta nem kérdés, hogy például egy Romániában székelő, egyébként német tulajdonú vállalatnak lehet magyar ajkú, szlovák állampolgárságú igazgatója, a work language, a tárgyalási nyelv megegyezés kérdése. Az ARD holding egyik német közrádiójának programigazgatója is lehet francia, ráadásul belga állampolgár.  Nos, ha ilyen tág, színes értelmezésben hirdetnének szlovákiai magyar közintézmény élére pályázatot, megkövetelve a hivatalos, tehát szlovák nyelv ismeretét, és megkövetelve a munkanyelv, azaz a magyar „excellent” szintű ismeretét, akkor megtapsolhatnánk a szlovák államigazgatást a nyitottságáért, még azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy valamely magyarországi vagy vajdasági szakmabeli pályázna, akár sikerrel. S itt lenne a Kánaán. De nem lőn! A kisebbségi, nyelvhez, specifikus kultúrához kötődő intézmény éppen arra hivatott, hogy az adott kisebbség nyelvét, kultúráját ápolja, dédelgesse, fejlessze. Ezért az ukrán színház élén természetes, hogy ukrán ember ül, a roma társulatot roma ember igazgatja, a szegedi szlovák adást ottani szlovák vezeti, a méhkeréki román táncegyüttest – ha hivatásos intézménnyé válik – román ember. Mert ez az intézménytípus erről szól. Ettől még néhai Varga Ervin elismert koreográfus lehetett a Lúčnicában, Sebestyén Márta feledhetetlenül énekelhet szerb kólót, és Novák Ferenc, Tata, meg igazgathatta az amszterdami táncszínházat.  A core biznis tárgyát nem művelő menedzser lehet kiváló – jogász vezethet Slovnaftot, gépész Duslót, építész Bučinát. De egy maroknyi nemzetiségi társulat élére nemzetiségi vezető kell – an sich, természeténél fogva. Ellenkező esetben a Szivek újra „maďarák” lesz (anno így hívták a pozsonyi táncosok és zenészek), mint volt Kvočák József vezetése alatt, Katona István 1983-as érkezéséig. Nem volt magyar. És nem volt olyan magyar néző, aki őszintén kíváncsi lett volna rá – akkor meg minek. A kirakategyüttesek és intézmények kora lejárt.