Újra Európában az oroszok

„Először került sor valóságos kézfogásra Oroszország és Európa között” – írja Vaszilij Akszjonov, az Egyesült Államokban élő kiváló orosz író.

Andrej Kozirjov, aki 1991 és 1996 között orosz külügyminiszterként tevékenykedett és most egy multinacionális vállalatot irányít, a tekintélyes Moszkovszkije novosztyiban párhuzamot von, milyen volt a második világháborús szövetség a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között, milyen formákban kerültek szembe a nyugatiak és az oroszok úgynevezett „állami érdekei”, amikor az USA és a NATO fellépett a Milosevics-rezsim ellen, s miként alakulhat a Nyugat és Oroszország partnersége szeptember 11. után. „Manapság esélyünk van arra, hogy kiálljunk országunk érdekeiért a partnerség egyedül reális útján, nem pedig az Egyesült Államokkal, illetve a Nyugattal való konfrontálódásban. Ez szokatlan és nehéz feladat, de pragmatikus. A kezdetekben szövetségeseket nyerhetünk a terrorizmus elleni harcban, titkosszolgálataink végre felhagyhatnak a retro stílusban játszott kémkedési szenvedélyeikkel, és tekintélyes erővé lehetnek a civilizált világban” – vázolja Kozirjov a közeljövő kilátásait, majd nyersen („nem mint nyugatbarát politikus, hanem mint üzletember”) közli, hogy a formálódó szövetség eredménye az lehet, „hogy Oroszország javítja imázsát a legnagyobb hitelezők előtt a pénzpiacon és a vezető bankokban”.

S maradjunk még az orosz sajtónál. Leonyid Radzihovszkij, az Itogi című, a Newsweekhez hasonlítani kívánó moszkvai hetilap szemleírója indokolja azt is, hogy Gorbacsov Nyugat felé történt nyitása és Jelcin próbálkozásai után Putyinnak miért van esélye egy tartós, mi több: „végleges” szövetségre a Nyugattal. Azért – fejti ki –, mert Oroszországban lassan végbement az a szükséges társadalmi változás, amely közeli már a nyugati országok belső berendezéséhez. Szellemes cikkét Radzihovszkij így fejezi be: „A házasságok az égben köttetnek. A népek és az államok szövetségeit sem az ebédlőasztal körül szokták lerendezni, hanem akkor, amikor becsap a villám. Nos, a villám szeptember 11-én becsapott. Ezúttal Oroszországban is, a Nyugaton is észlelték ezt és közeledni kezdtek egymáshoz.” Tömören: az oroszok újra Európában érzik magukat otthon, s nem elkülönödni akarnak a világpolitika kétségtelenül legfontosabb színterétől. Ismét Radzihovszkijt idézve, „a pillanat határozott választást igényelt, Putyin megfelelt e várakozásnak, s nem rejtőzködött tovább a semlegesség mocsarában, hanem nyílt szövetséget kötött az USA-val. Szembefordulva a nép több mint felének, illetve a politikai elit többségének véleményével, akik életük értelmét az USA-val való egzisztenciális szembenállásban látták”.

Ezek ugyancsak mértékadó orosz vélemények. Illenek hozzájuk a reálpolitika tényei. Például az az eléggé nem felülértékelhető tény, hogy az Egyesült Államok elnöke a küszöbönálló afganisztáni háborúról, avagy – helyesebben – a terroristák ellen indított világméretű hadjáratról, az akció előtt négy politikust tájékoztatott személyesen, felhívta őket telefonon. Kikerülhetetlen volt, hogy Blairt, Schrödert és Chiracot tájékoztassa. Az azonban szokatlan volt, hogy Putyinnak is telefonált, noha Oroszország nem NATO-tag, amíg viszont NATO-beli szövetségeseinek, így a magyar kormánynak az informálását nagyköveteire bízta. Igen, tudjuk, hogy az Egyesült Államoknak szüksége van a volt Szovjetunió, azaz a jelenlegi Oroszország keserű afganisztáni tapasztalataira, a volt szovjet köztársaságok, a közvetlenül érintett Üzbegisztán, Tadzsikisztán, Türkmenisztán, Kirgízia, Kazahsztán tevőleges közreműködésére, a terrorizmus elleni küzdelemben szerzett adatokra. Ám az is biztos, hogy Putyin azonnal arról kezdett nyilatkozni, hogy nem is olyan élesek az ellentétek a NATO és az oroszok között, holott legalább két esztendeje állandóan erről szónokolt, ha az Észak-atlanti Szövetség keleti bővítése szóba került.

Ne el feledjük azt se, hogy Bush, mielőtt telefonált volna Moszkvába, figyelembe vette Putyin közelmúltbeli diadalútját Németországban. Putyin, aki a hírszerzés alezredeseként Drezdában tevékenykedett, s gyakorlatilag korábban mégiscsak ellenségnek számított a németek szemében, németül szólalt fel a berlini parlamentben, viharos sikert aratott (legalább akkorát, mint jó tíz évvel ezelőtt Gorbacsov emlékezetes londoni látogatásakor), és Schröder kancellárral szinte családias a kapcsolata. Együtt trojkáznak, karácsonyoztak... Persze, Németország már régebben támogatja az átalakuló Oroszországot. Kohl kancellár idejében is adtak pénzt, nagyon sok pénzt, de azért Jelcinnel a kapcsolat amolyan atyáskodó volt. Jelcin (és nemcsak részeges botrányai miatt, de azért is!) alárendelt szerepet kapott, ha Kohllal találkozott. Gorbacsovot tisztelték, Jelcint sajnálták. Ez volt az általános nyugati magatartás. Gorbacsovnál azonban hiányzott a belpolitikai háttér, Jelcin esetében pedig túlságosan nagy lett az a bizonytalansági tényező, amit kivált Németországban nem szeretnek, ha a keleti kapcsolatokról van szó. Putyin – a kezdeti tétovaság után – határozottan váltott: ha a hatalomátvétel után még hajlott bizonyos nacionalistáknak tett kedvezményekre, ha a maga titokzatos (titkosszolgálati) módján engedte, hogy olyan találgatások épüljenek a róla készült képbe, mintha, például, egyetértene Szolzsenyicinnek Oroszország „öntörvényűségére”, a Nyugattól való elhatárolódásra vonatkozó eszméivel – most határozottan szakított a konzervatív politikával. Részint figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy az iszlám fundamentalizmus elleni harc és a csecsenföldi háború lényegében nem különbözik egymástól (ami nem feltétlenül igaz), másrészt világossá tette: Oroszország akár még a NATO társult tagja is lehetne. Putyin nem akar bezárkózni, semmiképpen sem akarja a régi struktúrák foglyaként az Egyesült Államokkal való szembenállásban keresni az orosz hatalmi érdekeket.

Oroszország világpolitikai helyzete tehát szeptember 11 után gyökeresen megváltozott. És ennek a változásnak vannak közép–kelet-európai, pontosabban magyarországi és szlovákiai vonatkozásai. Szlovákia vonatkozásábam például aligha elképzelhető, hogy Moszkvából áldást kaphatna ma már (mint ahogyan hallgatólagos támogatásban részesült Jelcin idején) az a mečiari elképzelés – amely öt-hat évvel ezelőtt korántsem volt puszta fantazmagória –, amely szerint Moszkvának szüksége van a NATO és az EU ellenében Pozsonyra, hiszen egy orosz érdekeltségű éket jelenthet Prága és Budapest között. Hogy mennyire volt reális ez a koncepció, azt bizonnyal nem az akkori szlovák diplomáciai vezetők, például Šesták, vagy főnöknője szerint kell megítélni, hanem azzal a moszkvai titokzatossággal, amellyel az oroszok sem nem cáfolták, sem meg nem erősítették szándékaikat. Mára azonban Moszkva nem szembenállni akar a nyugat-európai katonai és gazdasági struktúrákkal, hanem csatlakozni szeretne és a Nyugat erre várt, vár... A budapesti diplomácia helyzete bonyolultabb. Magyaroszág a rendszerváltás óta feltűnően ignorálja Oroszországot. Mintha a Bem rakparton még ma is azt hinnék némelyek, hogy Moszkvában kommunisták uralják a helyzetet. Az oroszok pedig éppen ezért egyszerűen levegőnek nézik Magyarországot. Lépni mindenképpen a magyar diplomáciának kell. Kivált ebben az új helyzetben. Putyin számára Magyarország nem tétel, de Magyarországnak szüksége lehet az orosz figyelemre, ha Moszkva ebben az új világpolitikai szituációban Washington, London, Párizs, és főleg Berlin egyenrangú szövetségese lesz. És az irányváltásra azért is szükség lehet, mert – mint közismert – Orbán miniszterelnök, illetve Schröder kancellár kapcsolata távolról sem ideális. És egyszerre rosszban lenni Schröderrel meg Putyinnal – az álmoskönyv szerint nem túl sok jót ígér.

Ám mindez csupán kitérő a fő diplomáciai útvonalról. A lényeg: egyetlen állam sem kerülheti el, hogy felülvizsgálja Oroszországhoz fűződő kapcsolatait, mert a Nyugat másként tekint Oroszországra annak következményeként, hogy Oroszország határozottan nyugatbarát lett.