Újévi tudathasadás

Szellemi higiéniám karbantartása érdekében árgus szemekkel figyelem, hogy a Szlovákiáéval összehasonlítható sorsú országokban hatni tudó értelmiségiek hogyan reagálnak a rendszerváltás utáni hatalomgyakorlók nem közvetlenül anyagi következményekkel járó tetteire. Tehát nem arra, hogy például melyik társadalmi réteg kárára (előnyére) hoznak intézkedést, mondjuk, a költségvetés deficitjének csökkentésére. Nem is arra, hogy kormányzásuk idején miként alakultak a társadalom felső 5 százalékának, illetve alsó egyharmadának jövedelmi viszonyai. Arról van itt szó, hogy a közvetlenül nem politizáló értelmiségi elit hogyan reagál a hatalmi pozícióba kerültek gesztusaira. Magyarként nem kis büszkeséggel írhatom itt le, hogy Budapesten az elmúlt években egy egészen sajátos területen, a politikai hatalom kitüntetési gyakorlatára való értelmiségi reagálásban olyan dolgok történtek, amilyenekkel sem a cseh entellektüelek nem dicsekedhetnek, se a lengyelek, a szlovákiaiakról már nem is beszélve. Az Élet és Irodalom hasábjain újból és újból felparázsló vita folyik arról, hogy újságíró, író, művész, általában pedig alkotó ember politikai hatalomtól elfogadhat-e kitüntetést. A vita az én olvasatomban ma ott tart, hogy elfogadni elfogadhat, csak ez nem éppen elegáns. Történik pedig ez Magyarországon, annak a nemzetnek a fővárosában, ahol a hatalom általi dekorálás már 120-130 éve is vitákat gerjesztett. Irodalmunk klasszikusa ezt így jellemezte: az illető következetesen negyvennyolcas, miközben elvárja, hogy I. Ferenc József kitüntesse. Történik ez Magyarországon, ahol az ügyeletes politikai hatalom 1989-től is bőkezűen, rendszerint mindig saját ízlésének megfelelően feszt osztogatja a kitüntetést. Önmagában ez ellen nem lenne értelme berzenkedni; a hatalom természetéből adódik, hogy szereti magát díszíteni. Ha egy zseniális írónak érdemrendet ad, vagy egy kiváló színházi rendezőt medáliával dekorál, azzal inkább önmaga becsvágyát elégíti ki, nem a művész önbecsülését gyarapítja. Sátoros nemzeti ünnepek táján értelmetlen lenne a kitüntetészápor ellen lázadozni. Mindazonáltal nagy szerencsének tartom, hogy a Magyarországon évek óta folyó vita eredményeként fokozódott az alkotó értelmiségiek hatalom általi becserkészésének megakadályozására irányuló résenlét. Nem éppen szerencsés, hogy Szlovákiában a „kitüntetést elfogadni-visszautasítani” dilemmából az „elfogadni” győzött. Hosszú lenne azoknak a magyarországi újságíróknak és művészeknek a listája, akik az ÉS hasábjain úgy vélekedtek, a szellemi és alkotói függetlenség számára hatalomtól kitüntetést elfogadni: kockázat. Szlovákiában azok lajstroma lenne hosszú, akik váltig állítják: nekik már jár kitüntetés. A rendszerváltás előtt dekoráltaknak előbb-utóbb benyújtották a számlát. Kiegyenlítése különböző „valutákkal” történt. Például hajbókolással akkor is, amikor az uralomnak pofájába kellett volna vágni az igazságot. Sátoros nemzeti ünnep volt a minap. A kitüntetettek névsorát olvasva egy frissen dekorált író nevén megakad a tekintetem. Tűnődöm. Milyen érzés lehet egyszerre Nagy-Magyarországról álmodni és Pribina-kereszttel ékesítve létezni?