Új világ, új képeken

Az iskolai indoktrináció (politikai célnak vagy eszmének alárendelt céltudatos nevelés) révén a sikernek, fejlődésnek, a boldogságnak volt illusztrációja a környezetszennyező nagyipar és a monokultúrás földművelés. Amiket 1-2 évtizeden belül el kellene tüntetni a Földről, ha meg akarjuk őrizni. Indoktrináció volt az is, hogy a családról szóló fejezetekben apu a fotelben ülve újságot olvasott, anyu mosolyogva tüsténkedett a konyhában, körülöttük játszadozó gyerekek. Ennek a családmodellnek a begyökerezettségével küszködik most a nők emancipációja. Láttunk a tankönyveinkben a gyerekcsapatrajzon kerekesszékben ülő gyereket? Más színűt a sok fehér között? Olyan képet, ahol anyu egyedül van a gyerekekkel, mert apu nem él velük, ahogy már akkor is családok tíz- és százezrei éltek? 

Nem meglepő, hogy még mindig épülnek olyan középületek, melyeket mozgássérültek nem tudnak használni, hogy a látható kisebbségektől (romák, nem európai menekültek) idegenkedünk, és az egyszülős családoknak nem jár akkora adókedvezmény, mint a kétszülősöknek. Nemzettudatunkat is indoktrináció révén szívjuk magunkba, ahogy a gyárkémények és az „egészséges”, fehér kisgyerekek uralta társadalomképünket. A globális kapitalizmus csökkentette a szegénységet, kizsigerelte a bolygót. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem a szelektív szemétgyűjtéssel, hanem az állandó növekedés kényszerére épülő globálkapitalizmus teljes fordulatával lehet csak érdemi változást, a szénalapú tüzelőanyagok elégetésének megszüntetését elérni. Ez alapvetően változtatná meg a civilizációnkat, a fogyasztást visszafogó egyéni életmódtól a nemzeti gazdaságig. Nemcsak következményeit, mikéntjét sem tudjuk elképzelni sem. Önmagában a zöld technológia kevés. Bár a politika, érezve az erősödő klímapánikot, egyre fontosabb témájává teszi a klímaváltozást, de látványpolitizálást folytat – míg a választók nem lökik tovább. Megfelelő közösségi szabályozók kellenek: nemcsak a károkozók megbüntetése, hanem a környezeti következmények árának felszámítása a termelőknek és/vagy fogyasztóknak: ha a szén-dioxid-kibocsátóknak meg kéne téríteniük a károkat, csökkenne a CO2-felhasználás. De hogyan fogadnák a szavazók, ha a légi utazás visszatérne a 30-40 évvel ezelőtti állapotába, és újra a gazdagoké lenne, mert az alig adóztatott kerozinra komoly adót vetnének ki? Vagy az örömmel elvetett vámok mellett lenne más eszközünk arra, hogy ne a világ két vége között utaztassunk olyan termékeket, melyeket helyben is meg tudnánk termelni? Merné-e valaki a túlnépesedés okán az egygyerekes családmodellt reklámozni errefelé? A kapitalizmus logikája szerint egy vállalat csak a profitját veszélyben érezve engedelmeskedik közösségi céloknak (mert pl. a gyerekmunka miatt csökkennek az eladásai), különben vetélytársai lenyomják, csődbe megy, nem termel hasznot tulajdonosainak – akik között mi is ott vagyunk, a szemetet szelektíven gyűjtő kisrészvényesek. Persze, hatalmas lobbiereje van a nagyvállalatoknak az egyénekkel vagy közösségekkel szemben, de nem csak a gonosz multik akarják fenntartani a globális kapitalizmust (melyben kiszervezik a környezetszennyező termelést a fejlődő országokba). A francia sárga mellényes tüntetés az elszegényedő francia alsó középosztály lázadása volt a dízelolajadó emelése, az autós közlekedés megdrágítása miatt. Vagy: micsoda közpénzeket fordítanak az államok közúti infrastruktúra fejlesztésére, hogy könnyebbé tegyék a CO2-kibocsátó közlekedést! Pedig útépítés helyett le lehetne rövidíteni negyedórásra a Dunaszerdahely–Pozsony közti vasúti utat – ha a választók kikövetelnék. Svédországban a fiatalok ötöde nem szerez jogosítványt, és ez elég ahhoz, hogy Skandináviát irányítsák a világ legklímatudatosabb kormányai. 

Az állam könnyebben vált paradigmát a cégeknél, de senki sem tudja, hogyan lehetne olyan gazdasági rendszert működtetni, melyet nem – csak – a profit növelése hajt. De ha nincs a nyomásgyakorláshoz elegendő tömeg, akkor nem is lesz ilyen sosem.