Új olvasásélmények

Kaptam néhány úgymond „könnyed, de jól megírt, nem elcsépelt” irodalmat. Felütöttem az egyik könyvet. Az előszóból kiderült, hogy a szerzőnek eszébe jutott egy ötlet, de nem tudta, hogyan tovább, ezért a férjével több éjszakán keresztül agyaltak és vitatkoztak, míg közösen kitalálták, miről szóljon a könyv. Ez rögtön gyanakvóvá tett, mert szerintem egy jó írást nem vért izzadva kell kitalálni, hanem az ott rejtőzik bent az ember lényében, zsigereiben, aztán egyszer csak elkezd dörömbölni, ki akar törni, s az írónak épp az a dolga, hogy világra segítse, megtalálva hozzá a megfelelő formát és szavakat (néha vért izzadva). No, de olvasom tovább az előszót, ami igencsak hosszúra sikeredett, mert a szerző itt fejezte ki köszönetét annak a sok embernek, akik segítettek neki megírni a könyvet. Megszámoltam őket. Ötvenketten, a férjet is hozzászámítva ötvenhárman segítettek. Kíváncsi lennék, mi az, amit a szerző maga csinált, s csodálkozom, hogy ezek után még írónőnek tekinti magát. De végigolvasva az irományt le kell szögeznem, hogy ötvenhárman is pocsék könyvet írtak. Erőltetett téma, elcsépelt párbeszédek, unalom...

A másik könyv. Modern fiatal házaspár keresi az utat. Nem kölcsönösen egymáshoz, hanem mindkettő saját magához. Mellesleg jócskán harminc fölött vannak. Olyan kérdések foglalkoztatják őket, mint engem a húszas éveim elején, így felötlik bennem, hogy eddig mit csináltak. Persze meg akarom tudni. Olvasok, olvasok, de fejezeteken keresztül még mindig ugyanabban dagonyáznak, nincs semmi előrehaladás sem bennük, sem a cselekményben (kicsit olyan ez, mint amikor némely diák a dolgozatában ugyanazt többször is leírja – ráadásul ugyanazokkal a szavakkal, így aztán tényleg könnyű kiszúrni –, csakhogy dagadjon a munka terjedelme, mert van, ugye, kötelező oldalszám). Végre egy új momentum: a főhősnő a családjáról beszél. Az öccse a tengerészgyalogosoknál szolgál, s a nő nagyon büszke rá, mivel „a testvérem viszi el a szabadságot a világ különböző népeinek”. No, itt aztán befejeztem. Mert aki ilyen vak, az élete végéig sem találja meg önmagát, s az én időmből nem érdemel többet.

A harmadik könyv kosztümös történet, Angliában játszódik a 19. század elején. A cselekményt, a szereplőket, élettémáikat és beszédstílusukat mintha egyenesen Jane Austentől lopták volna. Bár itt a fiatalka hősnő túltesz az Austen-féle női szereplőkön. Az ágyban kész szexbomba, ráadásul úgy beszél, mintha elvégzett volna egy modern kommunikációs és pszichoterápiás tanfolyamot. Mindig pontosan azt mondja, amit épp mondani helyes. Nem csoda, hogy meghódítja a gyermekkorában apja által – szerencsére nem szexuálisan – traumatizált herceget, és rövid időn belül meggyógyítja annak összes komplikált lelki baját.

Nézem a 18. századbeli angol lordot a borítón: egy szép afroamerikai fiatalember főúri kosztümben. Hát megkeresem az interneten a könyvet, s látom, sorozat is készült belőle. A filmben a kétszáz évvel korábbi londoni társaság krémjének egy része bizony fekete bőrű. Ma ez persze biztosan így van, de akkor... Az ilyenfajta durva és értelmetlen történelemhamisítás talán megváltoztatja a múltat? A következő lépés az lesz, hogy gyermekkorom megrázó olvasmányának, a Tamás bátya kunyhójának rabszolgaszereplőit fehérek fogják játszani? Jelenleg nem azzal kellene inkább foglalkozni, hogy békében élve kölcsönösen tiszteljük egymást?

Ha belegondolok, hogy hány nyelvre fordítják s milyen példányszámban adják el ezeket a hamis, a lelket nem építő, inkább mérgező és megbénító könyveket, sokkal búsabbá válok, mint az én szomorú, de igaz könyveimtől.