Ugrás a hídról

Milyen jó is az, ha itt a nyár. Hogy vége az iskolának, nincs kötelesség, csak hosszú, hoszszú két hónap. Micsoda öröm volt, micsoda felszabadultság. És mennyi, mennyi terv. Mert ugye a hatvankét nap végtelen időnek tűnt. Mindig elhatároztam, hogy beváltom azt, amivel tanáraink bocsátottak útnak, vagyis hogy élvezni fogom a nyarat. Kiültem az eresz alá, néztem az utcán vonuló állatok árnyékát, meg hogy pirosodik a paradicsom, és elhatároztam, hogy most akkor nem unatkozom tovább, nekiállok élvezni a nyarat. Vártam, vártam, hogy majd elkezdődik, erőlködtem, erőlködtem, de valahogy csak nem élveztem a nyarat. Sebaj, gondoltam, mikor este lehunytam a szemem, majd holnap. Holnap majd biztos élvezni fogom a vakációt. De minden nap ugyanolyan volt. Mentünk a Nyitrára strandolni. Azzal engedtek el a folyóhoz, hogy csak a híd első lábáig szabad bemenni a vízbe, mert a második és a harmadik láb közt nagy az örvény, elsodorna. Arról álmodni se merjek, figyelmeztettek, hogy leugorhatok a hídfőről, mint a nagyok, mert az nekik is veszélyes, alámerülhetnek, aztán ott lelik haláluk. Lélegzetvisszafojtva lestük a pillanatot, hogy az ugrani készülődő mikor rugaszkodik el a hídkorlátról, mikor veti magát a mélybe. Kivárta a pillanatot, amikor nem berregett traktor a hídon, amikor haláli nyugalom borult a tájra, és akkor. Akkor eleresztette a korlátot, előreugrott egy kicsit, és szögegyenes tartással zuhant, zuhant... aztán a nagy csobbanás, és elnyelte a víz. A „halálugrás” után megbénult a part, az összes szempár a vízfelszínre tapadt, reszketve vártuk, hogy felbukkanjon. Tekintetünkkel a vizet pásztáztuk, hogy hol fog feltűnni. Az ügyesebbjei ugyanis a víz alatt maradva, megpróbáltak a sodró árral pár métert előbbre haladni. Volt, aki nagyon sokáig bírta, embertelenül hosszú ideig úszott a víz alatt, s néhány aggódó barát már suttogta, baj van, ezt a távot, ezt az időt tüdő ki nem bírja, ez lehetetlen. Amikor aztán végre felbukkant, mert szerencsére mindig mindenki felbukkant, felzúgott a part. Taps ugyan nem volt, de megkönnyebbüléssel és főleg áhítattal néztük, ahogy úszott kifelé a diadalittas hős. Mert hősnek tekintettük. És ő hősként is viselkedett. Minden napnak megvolt a maga hőse, aki hosszabb távot úszott a víz alatt. Én nem voltam hős. Nem lehettem. Mire abba a korba értem, hogy ugorhattam volna, más mederbe terelték a Nyitrát. De nem bánom, hogy nem lettem hős. Mert lehettem volna halott is. Hiszen szinte naponta hallunk híreket arról, hogy gyerek vagy felnőtt bement a vízbe, de ki már nem jött. Ma már, ha tehetném, se ugranék a hídról. Inkább élvezném a nyarat.