Túlélni ezt a telet

Ingerlékeny lettem, elsírom magam hatásos filmdrámák végén, és a szokásosnál is nehezebben viselem buta emberek Facebook-kommentjeit, amiken pár hónapja még nagyokat nevettem. 
A lelki lerobbanás oka, hogy mostanában szinte naponta temetek valakit, aki fontos volt számomra. Nem szó szerint, azaz nem én ásom a sírokat, „csupán” nekrológokat írok. Zenészek, színészek, művészek – tegnap még voltak, ma már nincsenek, úgyhogy foglaljuk össze a pályafutásukat utoljára. Mit kell feltétlenül megemlítenem róluk, és mit hagyhatok ki? Mi a legfontosabb, amire ötven év múlva is emlékszik majd az emberiség. Nem merek száz évet írni, mert annyi időnk talán már nincs is ezen a bolygón. 

David Attenborough szerint aligha van, ha továbbra is a jelenlegi tempóban pusztítjuk a Földet. És miért ne pusztítanánk, kit érdekel a talajszennyezés, a légszennyezés, a fogyatkozó növényzet és a kihaló állatfajok? Hiszen egy rendkívül agresszív, ismeretlen vírussal kell harcolnunk, ami olyan ijesztő, hogy sokan még mindig tagadják a létezését. Ez nyilván valamiféle védekezési mechanizmus – nem szívesen nevezném emberi butaságnak, és nem is érdekelne különösebben, ha ezek a fajtársaim csakis saját magukat veszélyeztetnék, amikor szabadságjogaikat hangoztatva nem viselnek maszkot és a nyakamba lihegnek a pénztár előtti sorban.

Megyünk kifelé az őszből, pont az a fajta időjárás dúl ma, ami miatt nem szeretem a novembert. A veszteségek ilyenkor fokozottan telepednek a lelkemre, vagy mennek az idegeimre, én meg mások idegeire, pedig most, hogy össze vagyunk zárva, duplán fontos az udvariasság, az optimizmus, a gördülékeny problémamegoldás. De mit tegyek, ha már reggelente ömlik rám az egymásnak ellentmondó hírek bűzösen kavargó, mérgező folyama. 

Pedig tudom, hogy tilos bal lábbal kelni, igyekszem is duplán a jobbal, babonából, vagy visszazuhanni a jótékony álomba, belefúrni arcom a párnába, menekülni a valóság elől. Aztán jönnek az első kattintások, és már a sötét képernyő fölött előre rettegek, ki halt meg ma, kitől kell búcsúznom. Ilyenkor visszagondolok arra az aránylag boldog, elégedett, enyhén szórakozott angyalra, aki voltam egykor, és aki azzal nyugtatta magát (sikeresen), hogy még ha iszonyú is a valóság, vannak tökéletes pillanatok. Hát nincsenek. És nem tudni, lesznek-e újra. Úgy tűnt el kilenc hónap az életemből, hogy esélyem sem volt védekezni, ellökni a tolvaj kezét. Segítségért kiabálni sem lett volna értelme, mert körülöttem mindenkivel ugyanez történt.

Mindeközben pedig zajlik az élet, egymást követik az események, az emberiség dacolni próbál a határozott túlerőben lévő természettel, azzal a bizonyos láthatatlan ellenséggel. Tovább hazudnak és lopnak, akik eddig is megtehették, működik a fogyasztói társadalom, lehet karácsonyi reklámokat nézni a tévében, színházi előadásokat, koncerteket élvezni online, gyereket nevelni, dolgozni, lecserélni a sötétítőfüggönyt világosabbra. Az emberek közötti szolidaritás korszakának viszont vége. Legalábbis tavaszhoz képest sokkal kevesebbet törődünk egymással. Nem véletlenül. Megkezdődött a harc a túlélésért, most jön az az időszak, amikor másokon taposva igyekszünk majd boldogulni. Túlélni ezt a telet.