Túl a virtualitáson

Ennek a jelenségnek a gyökereiről egy francia filozófus, Jean Baudrillard írt elég sokat: ő vezette be a közbeszédbe a szimulakrum fogalmát, ami voltaképpen azt jelenti, hogy a környezetünkben minden csupán utánzat. Baudrillard is rámutatott, hogy a vizuális médiumok térnyerésével az emberek olyan eseményeket követhettek testközelből, amelyek azelőtt nagyon távolinak tűntek, a leggyakrabban emlegetett példa az első öbölháború, amelyet a nyugati fogyasztók élő adásban néztek a nappalijukból. Ezt követően terjedtek el azok a számítógépes játékok, amelyek teljes párhuzamos univerzumokat építettek fel, s legalább annyira élethűek voltak a felhasználók számára, mint a valóság – ha nem élethűbbek (a paradoxon szándékos). 

A virtuális világok képezte ártatlanság először a New York-i ikertornyok elleni támadáskor kérdőjeleződött meg komolyan, kissé kijózanodott mindenki, aki addig azt hitte, ilyesmi csak a képernyőn létezik, hogy a sok erőszak, rombolás, agresszió nem csak játék és mese. Egyszeriben mintha minden párhuzamos valóság egybenyílt volna. Aztán időről időre ilyen-olyan terrorszervezetek emlékeztették a nyugatiakat, hogy nem dőlhetnek csak úgy hátra, mert a borzalom jelen van.  A szeptember tizenegyedike utáni kijózanodás azonban még talán nem ért el mindenhova, például Közép-Kelet-Európában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az a sok borzalom, amit a képernyőn látunk, bennünket nem érint. Hogy nekünk elég hátat fordítani, kikapcsolni a tévét, lemondani a napilap előfizetését, és jegelni a témát. 
Vagy: úgy kezeljük, mint egy társasjátékot, amely izgalmas és amelyet mindenképp meg akarunk nyerni, de ez nem járhat semmiféle személyes veszteségekkel. 
 Az Amnesty International tegnap nyilvánosságra hozta jelentését az emberi jogok helyzetéről a világban 2015-ben. Gondolhatunk bármit erről a szervezetről, helyezzük akármilyen összeesküvés-elméletek gyújtópontjába, azt nem vitathatja senki, hogy az általa nyilvánosságra hozott adatok azt jelzik, ez nem csak egy szórakoztató társasjáték, és a szórakoztató tájékoztatáson, a már tájainkon is divatos „infotainment”-en túl itt tényleg valós emberek valós szenvedésével kell számot vetni.  Az Amnesty International adatai: 60 millió elüldözött ember, 19 országban elkövetett háborús bűnök, 36 országban fegyveres csoportok emberi jogok elleni cselekményei. Ezeknek az adatoknak a fényében különösen elgondolkodtató azoknak a politikai pártoknak a viselkedése, amelyek még mindig riogatásra és borzongatásra használják fel ezt a témát, és amelyek arra építik a választási kampányukat, hogy vezérüket egy virtuális videojáték Napóleonjának öltöztetik, a választókat pedig globális világpolitikai játékok silány szüzséivel szórakoztatják. Talán még abban lehet némi reményünk, hogy március ötödikének éjszakája után tájainkon is végigsöpör a nagy jótékony józansághullám.