Tudattalanul

Az érett felnőtt személyiséget könnyen meg lehet különböztetni a felnőtt testben élő gyerekétől. Míg az utóbbi képtelen meghallgatni a másik véleményét, vagy azon megsértődve azonnal támadásba kezd, addig az érett lélek képes önmagáról kritikát meghallgatni, és vele lehet problémát oldani, akár építő jellegű vitát folytatni. Egyre többször viszont az éretlen személyiségekkel találkozom, akik mintha még dölyfösebben szelnék az utcákat. Íme néhány példa, amivel naponta találkozom.

A közösségi oldalakon már szinte megszokhattuk, hogy olyanok írnak hozzászólást a legítélkezőbb hangnemben, akik vagy nem érintettek, vagy semmilyen rálátásuk nincs a helyzetre. Az utóbbi időben feltűnt nekem egy jelenség, az pedig a kioktatás, márpedig mindenféle komoly érvelés nélkül, inkább vádaskodásra alapozva. Ilyen esetekben azon gondolkodom, mi zajlik az olyan ember lelkében, aki az otthona kényelmében mások felhúzására hajt. Mert lehetne azt mondani, hogy csak az igazáért harcol, de vajon minek olvas, követ olyan tartalommegosztót, akivel, amivel nem azonos az értékrendje? Tudhatja, hogy nem muszáj mindenkit követni? De ha már követek valakit, miért nem olyat választok, aki motivál, aki jobbá teszi a napomat és nem lehúz? Belegondoltunk-e már abba, amikor hozzászólásban mindenkit gyalázunk, aki közszereplő, hogy ez nem fog rajta, sem a helyzeten változtatni, csakis rólunk tanúskodik egy gyalázkodó, bántó hozzászólás? Sokszor kattintok ilyen profilokra. Nem, nem egy kamuprofil érdekel, azokat könnyű azonosítani, hanem a reális hús-vér emberek. Megnézem, milyen cikkeket osztott meg előtte, meglesem a családi képeket, vajon egyedül van-e, ezért van ilyen mentális állapotban? De rendszeresen azzal találkozom, hogy a fröcsögő, aljas hozzászólások mögött unokás nagymamák és nagypapák, kisgyerekes anyukák, valamint családos apák állnak. Akkor mi lehet a gond? Boldogtalan, szerencsétlen? Nem, nem hiszem. Egyszerűen nem alakult ki bennük az önrefl exió mint önismereti eszköz. Önmagamra rálátni, tudatosítani a saját helyemet, viselkedésemet, az életben elkövetett hibáimat és nem képzelni magam többnek annál, ami vagyok, nagyon fontos eleme a felnőtt személyiségnek.

Azt is megfigyeltem, hogy a hétköznapokban a viselkedésünkben az egoizmus uralkodik, és az empátiára sokszor képtelenek vagyunk. A legutóbbi eset, amikor a családi parkolókban sorra olyan kocsik álltak, amelyek nem kisgyermekeseké voltak. Láttam ott járó motorral üldögélő nyugdíjast, nagy luxusautóba beülő férfit, aki olyan fennkölten ült be a volán mögé, mintha most mentette volna meg a nemzetet a pusztulástól, de valószínűleg csak a kifőzdében ette meg a szokásos rántott húsát. Mire jó a családi parkoló? Kisgyerekeseknek, akik bevásárolni indultak, de egy kisbabát is cipelniük kell. Azokat pedig az ún. tojásban hordják, ez a biztonságos gyerekülés. Annak súlya van, ahogy a babának is, összesen akár hattól tíz kiló is lehet. Azt ki kell úgy emelni, olyan szögben, amihez teljesen nyitott ajtó kell. Ez normál esetben szinte lehetetlen. Így a családi parkoló sokkal szélesebb az átlagosnál. Ám szinte sosincs a rendeltetése szerint használva. Vajon miért? Mert olyanoknak kell, akik erre nem szorulnak rá.

Szlovákia csak egy kicsit lenne élhetőbb, ha az emberek időt szánnának a saját lelki fejlődésükre, szembe néznének a saját kicsinyességükkel és akarnának jobbak lenni. Csak egy kicsit. Csak annyira, amennyire igénylik ők maguk, hogy velük hasonlóképpen bánjanak. Lehet, ebből kellene kiindulni: ha én bunkó vagyok, tapintatlan, valószínűleg ugyanezt az arcát fogja a világ is felénk mutatni.