TÓTH MIHÁLY

Kontinensünknek a miénkhez hasonló sorsú országaiban sehol se siették el a saját állam vagy idegen megszállók által elkövetett törvénysértések áldozatainak kárpótlását. A minap Prágából jött a hír, hogy ez alól azok a cseh állampolgárok, illetve hozzátartozóik se kivételek, akiket 1968. augusztus 21-ét követően a Csehszlovákiát megszálló szovjet, magyar, lengyel, keletnémet és bolgár csapatok katonái megsebesítettek, netán megöltek vagy egy életre megnyomorítottak. A hírnek az a pikantériája, hogy a javaslatot a kormányon levő baloldal utasította vissza. A hangsúlyt itt én a „baloldal” szóra helyezem, nem pedig arra, hogy „kormányon levő”. A kormányon „tartózkodás” úgyszólván már eleve elrendeli az elkerülhető állami kiadások csökkentésére irányuló törekvést. A szocdemek a kommunisták által támogatva hiúsították meg a hatvannyolcasok kárpótlását. Ugyanolyannak bizonyultak, mint bármelyik hatalmon levő garnitúra, ha elkerülhető állami kiadásra kell nemet mondania. Legfeljebb az az enyhítő körülmény, hogy Špidla-kormány elegánsabban tért ki a feladat elől, mint a jobboldali Dzurinda-kabinet. Akkor az ellenzékiek közül valaki törvényt javasolt a Husák-rezsim által feketelistára vettek gondjainak kárpótlással enyhítésére. A szlovák kormány tagjai közül többen is így reagáltak a felvetésre: „De hiszen a Husák feketelistáján szereplők mind egykori kommunisták!” Hatalmi pozícióból válságos időben tanúsított bátorságot, mérsékeltebben fogalmazva nemet mondási kurázsit ritkán sajnáltak le ily szégyenletes érveléssel. A prágai ellenérv lényege: méltatlan lenne, ha polgárainak az az állam fizetne kárpótlást, amelyiket megtámadtak. A „cech” kiegyenlítését az öt megszálló országra kellene rákényszeríteni, állítják Špidla könyvelőlelkű politikusai. Prágában és Pozsonyban lényegében azonos tartalmú a reagálás. A különbség csak annyi, hogy az egyiket dadogó mondta el, a másikat aranyszájú szónok. Mindegyikük azt üzeni, hogy a kormányzó garnitúra itt is, ott is közömbös a megszomorítottak gondjai iránt. Több mint 40 éves a kárpótlással kapcsolatos első élményem. Öreg és rozoga kassai kollégám zokogva panaszolta, hogy a rendőrség meghurcolta, mert koncentrációs tábort megjárt zsidóként valahonnan kárpótlást utaltak át a címére. Maga se tudta, ki intézte a dolgot, az összegből egyetlen fillért se látott, de rásütötték a bélyeget, hogy: cionista. Az állam javára, elképzelhető, hogy mennyire enyhe rábeszélésre, lemondott a pénzről, és még örülhetett, hogy az ügynek nem lett súlyosabb következménye. M. Sándor megjósolta: talán majd ha már csak ketten-hárman élnek a lágert megjárt zsidók közül... Simán lezajlik majd itt is a hatvannyolcasok kárpótlása, ha közülük az az öt-hat, aki mutatónak megmarad, már a hamut is mamunak mondja.