The Washington Post factum

Richard Nixon volt amerikai elnök haláláig gyűlölte a The Washington Postot, amiért az feltárta, s minden fenyegetés, kormányzati és gazdasági nyomás ellenére végigvitte a Watergate-ügyet. Nixon elnökként mindent megpróbált, hogy elhallgattassa a Postot, bukása után nem maradt neki más, mint a gyűlölet.

Jackson Diehl negyedszázada külpolitikai újságíró, a ’80-as években a lap közép-európai tudósítója volt, gyakran járt Budapesten. Tapasztalt profi, akinek már a témaválasztása sem véletlen. Most például nem Magyarországról írt cikket, hanem a NATO-bővítésről. Arról, hogy az új tagoktól meg kell követelni a demokratikus alapelvek maradéktalan megtartását, s ezt a csatlakozást követően is folyamatosan figyelni kell, mert, sajnos, vannak rossz tapasztalatok. Itt van például Miloš Zeman cseh miniszterelnök, aki nem szereti a szerinte túlságosan is szabad sajtót, és mellesleg gengszterekkel áll kapcsolatban. El lehet képzelni, miket írnak most a cseh kormánypárti újságok! Ha vannak.

A The Washington Post nem kormánypárti újság. Szellemisége sem egyezik a mostani kormányzatéval, de nem volt kormánypárti akkor sem, amikor Amerikának liberális elnöke volt. A Post komolyan veszi önmagát, és még komolyabban veszi a sajtó küldetését. Jó kapcsolatokat ápol a mindenkori kormányzattal, de nem bratyizik vele, hiszen naponta kell a körmére néznie. Ezt várja el tőle az olvasó. Információi többszörösen ellenőrzöttek, jóslatai általában be szoktak válni. Ezért fizetnek érte példányonként 35 centet (előfizetők csak 25-öt).

Botorság lenne azt hinni, hogy a The Washington Post útján az amerikai kormányzat „üzent” Budapestnek. A Fehér Háznak erre vannak más csatornái. Például a nagykövet asszony, aki ráadásul családi barátja az elnöknek. Ha Washingtonban úgy tartják, jó lenne még a választási kampány előtt elhatárolódnia a magyar kormányfőnek a szélsőséges, antiszemita jobboldali pártocskától, mert ilyennel tisztes polgári politikusnak nem illik kokettálni, akkor a nagykövet útján üzennek. Ha a várt reakció elmarad, diplomáciai csatornán adják az érintett fél tudomására: az előbbi üzenetet kéretik tudomásul venni, amit a nagykövet a Harvard Klubban mondott, nem véletlen nyelvbotlás volt, hanem hivatalos amerikai álláspont. Ha erre sem érkezik megnyugtató válasz, a Fehér Ház végső, már-már durva eszközhöz nyúl: nem hajlandó fogadni azt a miniszterelnököt, aki nem hallgatott az előző figyelmeztetésekre. De a Fehér Ház vagy a külügyminisztérium aligha akarna a Post hasábjain keresztül üzengetni a magyar kormányfőnek. Tudják, hogy a lap nem üzenőfüzet.

Diehl a NATO-bővítésről írt cikkében csupán néhány kitételt szentelt Orbán Viktor tevékenységének. Tényekről van szó, nem véleményről. A miniszterelnök hallgatólagosan antiszemitákkal lépett szövetségre. (Például amikor elfogadta a közmédia feletti totális ellenőrzés megszerzéséhez nyújtott csurkista segítséget.) Orbán élettérről beszél, ami a köztudatban világszerte német szóval, Lebensraumként szerepel. Mondhatnak a Fidesz állítólagos mérsékelt politikusai, amit akarnak, a magyar miniszterelnök nem hajlandó kizárni a koalíciót a MIÉP-pel. Ez faktum, amit a Post csak rögzít. A vélemény az, hogy emiatt jó lesz odafigyelni majd a következő tagokra, és például Szlovákiát nem befogadni, ha ott Mečiar kerül vissza a hatalomba. Ennek rögzítése volt a szerző elsődleges célja. A Post cikkének egyértelműen Magyarországnak címzett üzenete: a választások után nem állhat elő olyan helyzet, amikor Orbán Viktor bármilyen formában igénybe veszi Csurka István segítségét. Ha mégis megteszi, a lehető leghatározottabb amerikai elítéléssel kell számolnia – annak minden, kizárólag Magyarország számára hátrányos következményével.

A szerző a Népszabadság munkatársa