Teller Ede 95 éves

Kilencvenöt éve, 1908. január 15-én született Budapesten a nagy magyar fizikusok legendás generációjának utolsó élő tagja, Teller Ede, akit - kissé leegyszerűsítve - a hidrogénbomba atyjának neveznek.

Az európai évek
A Trefort-utcai Mintagimnáziumban érettségizett, de az erősödő antiszemitizmus miatt a karlshuhei vegyészmérnöki karon, a müncheni, majd a lipcsei egyetem fizikai karán tanult tovább.

Münchenben villamosbaleset következtében a jobb lábfejét elvesztette. 22 éves korában szerzett doktorátust Lipcsében Werner Heisenbergnél, aki tehetségét felismerve komoly feladatokkal bízta meg: a hidrogén-molekula energiaszintjével foglalkozó cikkek ellentmondásait kellett megvizsgálnia. Disszertációjának témája is a hidrogénion volt, ezzel segített lefektetni a molekuláris pályák elméletének alapjait.

Göttingenben kezdte pályáját, ahol Max Born vezetésével Heisenberg, Pauli, Neumann János, Wigner Jenő és Oppenheimer dolgoztak. 1933-ban Hitler zsidóellenes törvénye miatt elvesztette munkahelyét. Szilárd Leó ekkor már Angliában élt, és Teller az ő, valamint Franck és Born támogatásával a londoni egyetemen kapott állást, majd Niels Bohrhoz ment Koppenhágába. Itt barátkozott össze Gamow-val, a disszidens szovjet fizikussal. Továbbgondolták Fermi elméletét, amely az atommag elektronsugárzással járó, ún. béta-bomlását vizsgálta, ahol a töltés nélküli neutrinó is fellép, és megalapozták a szubatomi részecske-pályák osztályozásának új szabályait. 1934-ben Budapesten megnősült, majd Londonba költözött, itt Rockefeller-ösztöndíjat nyert.

Atombomba, hidrogénbomba
1935-ben előadónak hívták Princetonba, s professzornak Gamow mellé a George Washington Egyetemre. Teller az utóbbit választotta, ahol magfizikával kezdett foglalkozni. 1939-ben Niels Bohr az ötödik Elméleti Fizikai Konferencián ismertette az atommaghasadást, amelyet elsőként Hahn és Strassmann hozott létre 1938-ban Berlinben. A kísérleteket számos országban megismételték. Szilárd már 1934-ben feltételezte a láncreakció megvalósíthatóságát, 1939-ben meg is találta a hasadásból származó neutronokat. Félő volt, hogy Németország próbálkozik az atomenergia katonai felhasználásával. Ezért Szilárd és Wigner 1939. július 16-án Albert Einsteint meggyőzték arról, forduljon levélben Roosevelt elnökhöz, felhíva figyelmét az atombomba lehetőségére, és a német kísérletek veszélyeire. Az elnök utasítására 1939 októberében létrejött az Uránium Bizottság, tagjai Szilárd, Teller és Wigner voltak.

Teller 1941-1942-ben a Columbia Egyetemen adott elő, s csatlakozott Fermi csoportjához a chicagói egyetemen, ahol korszakos kísérleteket végeztek az atomhasítási láncreakcióval. Tellert eleinte nem engedték a kutatások közelébe, mert rokonai éltek a nácibarát Magyarországon, de Oppenheimer kérésére később mégis megbízhatónak minősítették.

Nem lehetett tudni, hogy az atommáglya nem gyújtja-e fel az egész Földet. Teller számításai megnyugtatták a kutatókat, hogy ez a veszély nem áll fenn. Amikor Oppenheimer 1943-ban megszervezte Los Alamosban a titkos laboratóriumot, az elsők között hívta meg oda Teller Edét. Kettejük közt sokszor támadt feszültség, együttműködésük mégis gyümölcsöző volt.

Teller az elméleti implóziós csoport vezetőjeként a plutóniumtömegek befelé történő robbantással való egyesítésével foglalkozott. Kutatásában felmerült a magfúzió lehetősége is. Az ezt felhasználó Szuperbomba (a H-bomba) is Tellerhez tartozott, az atombomba azonban háttérbe szorította ennek kutatását. 1945 júliusában, a német kapituláció után több fizikus levélben kérte Truman elnököt, hogy ne vesse be a japánok ellen a bombát. Tellert Oppenheimer lebeszélte a dokumentum aláírásáról, mondván: az alkalmazás a politikusok dolga. Teller később hibának minősítette ezt a lépését. A háború után szerette volna folytatni a H-bomba kutatását, Hirosima azonban megrendítette a los alamosi tudósok többségét, és nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel.

Csak 1949-ben, az orosz atombomba felrobbantása után kezdtek újra a H-bomba fejlesztéséhez. Ennek a fegyvernek - Teller szerint - egy nagy előnye van: soha senki sem használta. A bomba kollektív munka eredménye volt, Gamow, Bethe és Critchfield még 1938-ban kezdte a csillagokban zajló folyamatokat elemezni. Fermi feltételezte, hogy a termonukleáris reakció az atommaghasadás energiájával indítható be, ám Teller úgy vélte, a folyamat nem indítható be atombombával. Konopinskivel közösen végzett kutatásai során azonban kiderült, hogy az akadályok mégis elháríthatók.

1949-ben az Atomenergia Bizottság Tanácsadó Testülete, Oppenheimerrel az élén, elutasította a H-bomba-programot, nehogy megvádolják az Egyesült Államokat a fegyverkezési verseny fokozásával. 1950-ben azonban Klaus Fuchs brit kutató bevallotta: atomtitkokat adott át a Szovjetuniónak. Négy nappal később Truman jóváhagyta a munka folytatását. Teller igazgatóhelyettes lett Los Alamosban, és ő vezette a H-fegyver kifejlesztésének munkáit. 1951-ig csak kis haladást értek el a termonukleáris eszközök tervezésében.

Ekkor Stanislaw Ulam azt javasolta, hogy az atombomba mechanikus lökéshullámát használják fel a fúziós üzemanyag sűrítésére és a robbanás létrehozására. Teller inkább az atombomba
robbanásából származó sugárzást ajánlotta a sűrítéshez és az üzemanyag begyújtásához. E két elgondolásból ötvöződött megoldás, a kétfokozatú berobbantás Teller-Ulam konfigurációként ismeretes,
ennek alapján valósult meg a H-bomba. Az elmélet és gyakorlat összehangolása céljából Teller és Frederic de Hoffmann kísérleti robbantást szervezett a csendes-óceáni Eniwetok-szigeten, 1951-ben. A Greenhouse nevű akció sikere lehetővé tette a hidrogénbomba megtervezését. Egy újabb nagyméretű - 10 millió tonna TNT erejű - robbantással 1952-ben Elugelab szigetét eltüntették a föld színéről.

A bombakorszak után
Teller még 1951-ben visszatért a chicagói egyetemre. A kormány 1954-ben vizsgálatot indított Oppenheimer megbízhatósága ügyében, s Teller nem túl kedvezően nyilatkozott volt főnökéről, akinek ezzel vezetői pályája véget ért. Bár a vallomás nem volt perdöntő, az amerikai fizikusok sokáig nem bocsátották meg Teller szereplését.

1952-től 1970-ig a Kalifornia Egyetem sugárzási laboratóriumának konzultánsa, majd fizika-professzora, s 1975-ig a Lawrence Sugárzási Laboratórium igazgatóhelyettese, 1975-től a Hoover Intézet főmunkatársa. Jelenleg San Franciscóban él és a meteorológiai előrejelzések időtávlatának meghosszabbításával foglalkozik.

Teller az 1960-as években ragaszkodott Amerika szovjetellenes keresztes háborújához. Ellenezte az 1963-as szovjet-amerikai szerződést, mely megtiltotta a légköri atomrobbantásokat. Ő javasolta az "Ekevas" nevű (meg nem valósult) kormányprogramot, melynek célja az atomenergia békés hasznosítása volt. A 70-es években a kormány nukleáris fegyverkezési tanácsadója lett, 1982-83-ban ő javasolta Reagan elnöknek az SDI-t (stratégiai védelmi kezdeményezést), egy védekező rendszer kialakítását esetleges szovjet atomtámadás ellen.

Teller írásaiban és interjúiban számos általános kérdéssel is foglalkozik. Hirosima hagyatéka című művében írja: "Le kell mondanunk arról a célkitűzésünkről, hogy életszínvonalunkat tovább emeljük. Elsősorban a fejlődésben elmaradt nemzetek sorsának megjavításával és saját fennmaradásunkkal kell törődnünk." E könyve, továbbá a Légiposta, A biztonság bizonytalansága és A fizika nagyszerű, mert egyszerű című művei magyarul is megjelentek.

1991-ben látogatott először haza. Azóta számos állami kitüntetés birtokosa. 2000-ben az [origo olvasóinak "Legnagyobb magyar"-szavazásán (Göncz Árpád mögött) a második lett.