Tábornokok és fundamentalisták

Kairó az utóbbi évtizedekben mérsékelt, stabilizáló tényezőnek számított, elsősorban az egyiptomi–izraeli különbékének köszönhetően. Évtizedes gyakorlat volt, hogy a térség konfliktusaiban érintett felek egyiptomi közvetítéssel folytattak titkos tárgyalásokat, az izraeliek a palesztinokkal, a palesztinok egymással, és a sort lehetne folytatni. Mubarak bukása óta ez a nemzetközi szerepvállalás csökkent. Egyre erősebbek az Izraellel kötött békealku felrúgását követelő erők, éleződik a társadalmi-politikai feszültség, amely Mubarak bukása óta sohasem volt olyan kiélezett, mint most. Felborulni látszanak az egyiptomi politika eddigi belső egyensúlyai, ami például Izraelre nézve legalább akkora fenyegetést jelenthet, mint a sokat emlegetett iráni atomfegyver lehetősége.

Az elmúlt egy hét eseményei arra engednek következtetni, hogy az iszlamista Muzulmán Testvériség és pártja, a Szabadság és Igazságosság Párt mindent vinni akar. A tavalyi parlamenti választásokon közel ötven százalékot szerzett, s a nála is radikálisabb iszlámot képviselő szalafistákkal együtt kétharmados többsége van. A világinak nevezett erők leszerepeltek. A héten bejelentették, a Muzulmán Testvériség saját jelöltet indít a májusi elnökválasztáson, megszegve azt a korábbi ígéretét, hogy olyan közös jelöltet fog támogatni, aki nem a testvériség soraiból való.

Ez további feszültséget jelent az iszlamisták és a világi erők, valamint az iszlamisták és az országot irányító katonai tanács között. De még ennél is veszélyesebb, hogy az új alkotmány kidolgozásával megbízott száztagú bizottságban is gyakorlatilag már csak iszlamisták maradtak. Hétfőn a kopt keresztény egyház képviselői közölték, ők is kivonulnak az alkotmányozó bizottságból. Előzőleg ugyanezt tették – épp az iszlamista túlsúlyra hivatkozva – a világi pártok, de még az al-Azhar, a szunnita muzulmánok legtekintélyesebb szellemi intézménye is. Az al-Azhar a mérsékelt iszlámot hirdeti, távolságot tart a Muzulmán Testvériségtől, és elhatárolja magát a fundamentalista szalafistáktól.

A katonai tanács korábban vállalta, hogy júliusban adja át a hatalmat egy civil – s mint az eddigiekből sejthető: iszlamista – kormánynak. Viszont Mahmúd Naszr vezérőrnagy, a katonai tanács tagja nemrégiben fenyegetően bejelentette: „Az égvilágon senkinek sem fogjuk engedni, hogy a fegyveres erők beruházásaihoz közelítsen, bárki, aki ezeket veszi célba, a nemzetbiztonságot veszélyezteti.” Egy elemző szerint a hadsereg – ígéreteivel ellentétben – csak nehezen fogadja el a civilek uralmát. Ennek előzménye, hogy az új parlament egyre vehemensebben követeli, a hadsereg tárja a nyilvánosság elé viselt dolgait, üzleti érdekeltségeit.

Az egyiptomi hadsereg állam az államban, kiterjedt gazdasági tevékenységet folytat, az elmúlt évtizedekben zsíros kormányzati megrendeléseket kapott, a tábornokok pedig visszavonulásuk után jól fizető állami állásokba kerültek. Mind a mai napig nagy titkolózás övezi a tábornokok gazdasági birodalmát, amely a becslések szerint a GDP 15–40 százalékát adja. A Mubarakot megdöntő egyiptomi tavasz vezetői ezen a téren is átláthatóságot követeltek, s erre a Muzulmán Testvériség ígéretet tett. A tábornokok viszont – mint Naszr fogalmazott – harcolni fognak a beruházásaikért. Ez akár fegyveres beavatkozást is jelenthet.

Mubarak bukása óta a gazdasági helyzet romlott, az életszínvonal szintúgy, a munkanélküliség nőtt, a turizmus visszaesett, egyes régiókban éhséglázadástól is lehet tartani. A politika pedig egy iszlám állam megteremtése felé vette az irányt. Ez okozhat igazi földrengést a térségben.